A posztszocialista országok negyedszázaddal ezelőtt hiú reményeket tápláltak a demokrácia számos vívmánya iránt. Mára többükről – így a közszolgálati televíziókról is – bebizonyosodott, hogy mindhiába. Gálik Mihály közgazdász-médiakutatónak, a Magyar Rádió egykori újságírójának, majd ügyvezető igazgatójának segítségével igyekeztünk kideríteni, hogy mely tényezők határozták meg és határozzák meg ma is a hatalom és a közmédia viszonyát Kelet-Közép-Európában
Fotó: Szabó Márton / lumens.hu
Térségünk köztelevízióinak nézettségei adatait böngészve a laikus számára úgy tűnhet, hogy a regnáló kormányok talán nagyobb jelentőséget tulajdonítanak nekik a hatalom megtartása szempontjából, mint azt a számok indokolnák. Ön mit gondol erről?
Lengyelországban és Csehországban a magyar köztévéhez képest kifejezetten magas a nézettségi mutató, az adatok tehát igen eltérőek a régión belül. Hogy aztán ez arra a következtetésre vezet-e, amelyet említett, azt nem tudom. A modern politikai rendszerekben sokszor igen kicsi az az arány, amely úgymond jobbra vagy balra eldönt valamit. Valamennyire muszáj hinnünk abban, hogy a média befolyással bír a fogyasztói szokásokra, a politikai döntésekre vagy éppen az életvitelre – még ha nem is tudjuk pontosan megmondani, hogy milyen erős ez a hatás.
Ha van egy masszív kormányfelügyelet alatt álló közszolgálati média, akkor azt hiszem, hogy az még tizenöt százalékos közönségaránnyal is nagyon hasznos a politikai elitnek. Nem szabad elfelejteni a rádiót sem, hiszen azért van egy jelentős – persze elsősorban idős – rétege a teljes népességnek, amely a közszolgálati rádió műsoraihoz ragaszkodik. A szokás rendkívül erős befolyásoló tényező. Ha valaki hozzászokott egy médiumhoz gyermek- vagy fiatal felnőttkorában, ahhoz később is nagyon erősen fog ragaszkodni.
Mégis igen sok példát lehetne hozni az ellenkezőjére is: amikor kiélezett politikai szituációkban a köztévé által elvileg sugallt nézet nem tudott felülkerekedni egy-egy népszavazás vagy választás alkalmával.
Ha pedig nem azt a meggyőződést sulykolta volna, akkor lehet, hogy még annyira sem közelíti meg a szavazatok számában a vesztes fél a győztest. Ki tudja ezt? Nem állítottam, hogy a köztévé mindenkire tud hatni, csak azt mondom, hogy a politikusok komolyan veszik ezt a hatást. Nem rég Török Gábor politológus, egyetemi kollégám nyilatkozta a hazai helyzetről a Népszabadságnak adott interjújában – és ezzel egyet tudok érteni –, hogy ma Magyarországon médialogikáról beszélni teljesen értelmetlen.
Fotó: Szabó Márton / lumens.hu
A közszolgálati rádió mostani hírműsoraiban például tizenöt hírből tíz biztosan nem felel meg a médialogika szabályainak, mert egyszerűen nincs hírértéke. A magyar közmédia úgy funkcionál, hogy a hatalom által odahelyezett emberek transzmisszióként megjelenítenek egy akaratot. Ez egyeseknek tetszik, másoknak nem, de hogy a médiatartalom-előállítás szabályainak nem felel meg, az száz százalék.
A kereskedelmi média megjelenése, a médiarendszerek átalakulása miért nem tudott változtatni a hatalom felfogásán a közszolgálati médiáról?
Az egész médiahelyzet más lett. A médiakörnyezet a mi évtizedünk középen össze sem hasonlítható a húsz évvel ezelőttivel. Az akkoriban folyt vitákból nem vonnék le különösebb következtetéseket a mai állapotokkal kapcsolatban. Egyvalami azonban megerősítést nyert mostanra: az a hatalom határozott akarata, hogy az általa legbefolyásosabbnak tartott médiumokat bármilyen módon a kezében tartsa. Törvénnyel, törvény nélkül, kuratóriummal, megbízott alelnökkel – mindegy, hogy hogyan. Ez a dolog elég világosan eldőlt a kilencvenes évek elején.
A rendszerváltás előtt voltak illúziók a régió közszolgálati televízióival kapcsolatban. A 2013-ban elhunyt neves lengyel médiajogász, az illegális Szolidaritás egykori szakértője, Karol Jakubowicz annak idején több lehetséges forgatókönyvet képzelt el. Az idealista felfogás szerint az átmenettel létrejön egy demokratikus média, mint ahogy lesz egy liberális demokrácia is. Ezt a médiarendszernek a kulcselemei a hozzáférés, a részvétel valamint az igazi társadalmi felügyelet lesznek.
Fotó: Szabó Márton / lumens.hu
A Jakubowicz által kidolgozott modellt azonban a Szolidaritás a rendszerváltás és a politikai kényszerszövetségesektől való megszabadulás után rögtön simán félredobta. Gyakorlatilag állami médiát csinált belőle az a mozgalom, amelyik igazi, alulról szerveződő népi tömegmozgalom volt. A lengyelek, hogy Adam Michniket idézzem, akivel persze nem kell egyetérteni, kommunizmust akarnak kommunisták nélkül, és rengeteg társadalmi szervezet struktúráját és működtetését ugyanolyan módon alakították ki, mint az előző érában.
A másik lehetséges forgatókönyvnek az utánzást tartotta Jakubowicz, azaz valamelyik már létező – brit vagy skandináv – alapmodell átvételét. A harmadik elképzelhető megoldást atavistának nevezte, amely lényegében a meglévő struktúra megtartását jelentette azzal a fontos különbséggel, hogy a régi rezsimet az új, demokratikus hatalom váltja fel a média irányításában. Ugyanerre célzott Csurka István is 1989-ben egy újságíró-szövetségi vitán, éppen velem vitatkozva. Nem értette, hogy mi a problémánk: ha egyszer tudtuk szolgálni a kommunistákat, akkor a demokratákat miért nem tudjuk? Az, hogy a médiarendszer a mindenkori politikai uralomnak a végrehajtó mechanizmusába tartozik, olyan világosan élt tovább az átmenet korában, hogy végül ez lett belőle.
Ha megvizsgáljuk Kelet-Közép-Európa közmédiumainak finanszírozási struktúráját, azt látjuk, hogy gyakorlatilag csak Magyarországon nem létezik már az előfizetői díj. Ön mekkora jelentőséget tulajdonít ennek az intézménynek?
Ebben a kérdésben megoszlanak a vélemények. Különböző modellek léteznek a liberális demokráciákban is. Angliában és Németországban például vidáman eltartja a köztévét az előfizetői díj, bár ott is a politikai hatalom határozza meg, hogy ez mennyi. A skandináv országokban brutális összegeket kell fizetniük a nézőknek, de az ottani tévék is nagyjából kijönnek belőle.
Fotó: Szabó Márton / lumens.hu
Én ugyanolyan állami támogatásnak tartom ezt a finanszírozási formát, mint bármilyen, a központi költségvetésből származó pénzt. Nekem nem szimpatikus ma már ez a megoldás, mert tulajdonképpen nem más, mint egy fejadó, amely gazdagot és szegényt egyaránt sújt. Nem hiszem, hogy a meglététől vagy hiányától ilyen vagy olyan a rendszer, nagyon kicsi súlyt adok neki. Nekem nem hiányzik az előfizetői díj, de elfogadom, ha egy társadalom alkalmazza.
A normatívan meghatározott előfizetői díj nem tudna adott esetben nagyobb autonómiát biztosítani a közmédiának?
Van erre is példa, de az aktuális hatalom akkor is bármit megcsinálhat. Még a BBC alapító okiratának megújítása során is időről időre felmerül az előfizetői díj megszüntetése, indexálása, befagyasztása, csökkentése. Jelenthet nagyobb szabadságot, de ettől még lehet eső, lehet sár, lehet napsütés.
Ilyenformán tehát nem illeszkedik a térségünk köztévéinek önállóságát csökkentő intézkedések sorába például az, hogy Miloš Zeman cseh elnök májusban az üzemben tartási díj teljes megszüntetését pedzegette?
Szerintem másképp kell tekinteni egy ilyen nyilatkozatra. Talán a rezsicsökkentés jelenségéhez tudnám hasonlítani: a hatalmon lévő politikai oldal vagy Zeman maga növelni szerette volna a népszerűségét. Mondott valamit, és kész. Az Európai Bizottságnak is az az álláspontja, hogy ez állami támogatás, mindegy, hogy milyen néven szedik be. Ráadásul az üzemben tartási díj technológiai háttere gyakorlatilag megszűnt, hiszen ilyen alapon egy okostelefon után is fizetni kellene. Régen, a nagy, katódsugaras tévékészülékek idejében még nem kellett azon vitatkozni, hogy tulajdonképpen mi is az a televízió.
Fotó: Szabó Márton / lumens.hu
A közszolgálatilag előállított tartalomra és annak minőségére vonatkozóan nem lehetne értelmezni ezt az adónemet?
Ez egy jól hangzó értelmezés, amelynek szellemében az előfizetői díj által elvileg nagyobb beleszólása lesz az állampolgárnak abba, hogy mit lát majd viszont a képernyőn. Ugyanakkor ezzel pontosan akkora befolyása lesz a végeredményre, mint magának vagy nekem az egészségügyi rendszerre, miután befizettük az adót. Ettől még úgy fog működni az az önkormányzati szakrendelő, ahová járok, mint ahogyan szeretném? Egyszer próbáltam közvetlenül hatni az ellátásra: felhívtam telefonon a labort vezető főorvos asszonyt, ám ő nem igazán értette, hogy mit akarok. Nem azért, mert buta, hanem az egész gondolat idegen volt tőle, hogy a beteg bele akar szólni a működésükbe. Örüljön, hogy nem kerül pénzbe a szolgáltatás, minek beszél bele?
„A kormánynak szüksége van egy nagy elérésű médiára"
A magyar médiapiac egyensúlyi állapotából már rég kibillent, most pedig végképp felborulni látszik, miközben az átlagfogyasztó alig érzékel ebből valamit - még annak ellenére sem, hogy a független tájékoztatás fenyegetettségére több közelmúltbeli esemény is ráirányította a figyelmünket. Ezek értékelésben és rendszerezésben Urbán Ágnes médiaközgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem docense volt a segítségünkre.
A köztévék kormányhoz láncolásának másik klasszikus eszköze az adósságok átvállalása. Ebbe a sormintába illeszkedik a román kormány idén nyári döntése, amely szerint kifizetik a Román Televízió tartozását az Európai Műsorsugárzók Uniója felé?
Mi mást tehetnének? A verklinek mégiscsak forogni kell, a bábok pedig úgy mozognak, ahogy felülről húzogatják a zsinórokat. Előbb-utóbb fizetnie kell az államnak, de addig is sokkal kényelmesebb kegyeket gyakorolni, és éreztetni, hogy kinél van a kasszakulcs. Persze ott van a másik megoldás: a csődeljárás. Egy vállalati formában működő intézményt fel is számoltathatna az egyik hitelező, akit nem fizettek ki, a kormánynak azonban ez nem áll érdekében, ezért inkább kifizeti a számlát.
Az Európai Unió eddig jobbára versenyjogi szempontból igyekezett szabályozni a köztelevíziók működését. A lengyel köztévét idén januártól sújtó látványos kézivezérlés hatására elképzelhető ebben valamilyen változás?
Az EU sem csak gazdasági szempontból közelített a közmédiumokhoz, mert számtalan dokumentumban leszögezték, hogy – miután a duális médiarendszer európai sajátosság – közmédia márpedig kell. Akkor is, ha végbemegy a digitalizáció, és akkor is, ha interneten megy a tévé. Az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló, 2007 végén elfogadott irányelvnek már mintegy száz bekezdésből álló preambuluma van. Ez részint jókívánságokat, részint célokat fogalmaz meg, ezek között nagyon hangsúlyosan szerepel a közszolgálati média szükségessége.
Fotó: Szabó Márton / lumens.hu
Ugyanakkor a preambulumnak nincsen kötőereje. Az Uniónak nincsen hatásköre a médiarendszer azon részei felett, amelynek nincsen valódi versenyjogi vonzata. Nem is lesz, mert a tagállamok politikai elitjei nem akarják kiengedni a saját kezükből. Azt gondolom, hogy mindig is fontos lesz számukra, hogy legyen egy olyan médium, amely vagy az övék, vagy közel áll hozzájuk. Az olyan stratégiai kérdésekben pedig, mint a szervezetalakítás, a vezetők kiválasztása vagy a finanszírozás, nagyon erős jogosítványaik vannak a nemzetállamoknak. Az Európai Bizottság hiába akarta, hogy legyen a versenyjogi szabályozáson belül legyen uniós szintű médiakoncentráció-szabályozás is, nem lett.
Ami a lengyel tévé esetét illeti, lehet persze más eszközökkel is nyomást gyakorolni egy tagállamra, de ahhoz hasonlítana, mint amikor verébre lövünk ágyúval: nem ér meg ennyit. Az Unió nem fog nekimenni egy számára stratégiailag sok szempontból fontos, negyvenmilliós országnak a köztévében uralkodó állapotok miatt.
A nemzetközi médiafigyelő szervezetek többnyire a politikai, jogi, illetve gazdasági tényezők mérlegelésével mérték az adott ország médiarendszerének szabadságát, míg a konkrét tartalmak elemzésére és a médiaesemények követésére kisebb figyelmet fordítottak. Történt ebben a tekintetben változás az utóbbi években?
Az igaz, hogy a Freedom Forum által alkalmazott módszertan elég stabil, de más vizsgálatok során történtek finomhangolások. 2010-2011-ben viszont volt egy médiapluralizmussal foglalkozó európai uniós projekt, amelynek utóvizsgálatai során bizonyos kiválasztott tagállamok – köztük Magyarország – szakértőinek mintegy harminc kérdést kellett megválaszolnia. Ezek közt voltak úgymond szoft kérdések is, az egyik például a parlament által 2014-ben elfogadott, majd sürgősen visszavont reklámtörvény részleteire vonatkozott.
Milyen módon függhet össze a közszolgálati televíziók üzemmérete – azaz csatornáinak száma – az adott kormány szándékaival?
A közös uniós szabályozás ebben a kérdésben is csak addig megy, hogy az egyes csatornák programjára vonatkozóan készíteni kell egy közérték tesztet (public value test). Nálunk például ilyen egyáltalán nem készült az új csatornák indításakor, pedig még az is meg van szabva, hogy azt nem végezheti az adott intézmény, hanem külsős cég számára kell kiadni ezt a feladatot.
Fotó: Szabó Márton / lumens.hu
Az már egy hatalmas, intézményen belüli harc során dől el, hogy a parlament által elfogadott milliárdokat végül milyen kiszerelésben, hány csatorna üzemeltetésével költi el a közmédia. Erre nincsen szabály. Ha az eggyel lejjebb elhelyezkedő szervezeti szinten lévők racionális érvekkel el tudják hitetni a főhatalom gyakorlóival, hogy több csatornával nagyobb lesz a nézettségi mérőszám, szaporodni fognak az adók, ha nem, akkor nem lesz több. Hogy aztán a csatorna által vásárolt tartalom átmenne-e az említett közérték-teszten, az már más kérdés.
Amennyiben elfogadjuk azt a politikatudományi alapvetést, amely szerint a demokratikus kultúra elsajátítása hosszú évtizedek alatt megy végbe, Ön mit gondol, milyen pályán haladnak a régió közszolgálati televíziói a politikai átmenetek kora óta?
Ez nem egy olyan trend, amit idővonalra lehetne állítani, mert megváltoztak a körülmények. Robert Picard amerikai médiakutató szerint nem az a kérdés, hogy szükség van-e ezekre az intézményekre, hanem hogy melyek azok a közcélok, amelyek elérése érdekében bevetjük őket. A közszolgálati televízió egy eszköz a társadalmi célok megvalósítására, azonban nem lehet rá úgy tekinteni, mint harminc évvel ezelőtt, mert ma már csak egy információforrás a sok közül. Ezért nem tulajdonítanék annak nagy jelentőséget, hogy időben hogyan alakul a köztévé és a hatalom viszonya.
Egy angol kollégám, Colin Sparks a kilencvenes években végigjárta a visegrádi országokat, és már akkor reménytelennek látta az itteni állapotokat. Azt a következtetést vonta le, hogy – mondjanak bármit is a törvények – Közép- és Kelet-Európában nem állnak fenn azok a politikai és gazdasági feltételek, amelyek között a közszolgálati média virágozhatna. Szerinte naivnak bizonyultak azok az elképzelések, hogy amennyiben megszületik a jogállam, a szabadon választott parlament, és a független bíróság, akkor létrejön az az állapot is, amelyben demokratikusan kifejeződhet a közakarat.
Már 1999-ben is látható volt, hogy a rádiózás és televíziózás feletti ellenőrzést az egész térségben átitatja a politika. Jómagam azt gondolom, hogy a történelem sokkal lassabb, mint a mi életciklusunk. Nem fog rövid idő alatt ténylegesen létrejönni az, amire nekünk sürgősen szükségünk van. Sparks gondolatai még így is az optimistább vélemények közé tartoztak, hiszen ő eleve abból indult ki, hogy megszületik a jogállam. De mi van akkor, ha nem jön létre, vagy visszabontják? A közszolgálati televízió csak ott nem halott dolog, ahol ragaszkodnak hozzá.
Bogatin Bence
Névjegy: Gálik Mihály professzor emeritus, médiakutató, a Budapesti Corvinus Egyetem és jogelődjeinek oktatója 1993 óta. Eredetileg közgazdász végzettséget szerzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 1976 és 1990 között a Magyar Rádió újságírójaként dolgozott, 1990-től 1992-ig pedig annak ügyvezető igazgatója volt. 2006 és 2012 között a Magyar Telekom Nyrt. igazgatósági tagja, 2012 és 2014 között az Origo Zrt. felügyelőbizottságának tagja volt.
Kövessen minket a lumens.hu-n, illetve Facebook-on is!
