A floridai WXLT televízió Suncoast Digest című talkshowjának 1974. július 15-ei délelőtti adásában huszonkilenc éves műsorvezető, Christine Chubbuck előrántott egy revolvert, és élő adásban végzett magával. Máig sem egyértelmű, miért döntött így – egyes narratívák szerint cselekedete meggyőződéses, egyúttal meghökkentő kiállás volt az újságírás hagyományos értékei mellett.
Forrás: people.com
A következő napokban még a címlapokon szerepelt a tragédia, ám hamar elhomályosították a Nixon elnök meginduló vádemeléshez hasonló esetek. Bár Chubbuck szándéka minden bizonnyal az volt, hogy nagy nyilvánosságot kapjon cselekedete, a helyi sugárzású csatorna adását aznap néhány száz nézőnél aligha látta több. Az adást éppen az újságírónő külön kérésére rögzítették, ám a létező egyetlen kópiát a család rendelkezésére bocsátották, amelynek azóta nyoma is veszett. Bár a kilencvenes években, az internetes közösségek kialakulása idején reneszánszát élte a felvétel utáni kutatás, azóta sem lelhető fel, idővel pedig a ritka videók „Szent Gráljává” vált. Azzal már kevesebben törődtek, hogy pontosan mi vezetett a lány halálához.
Chubbuckot minden valószínűség szerint hosszú ideje foglalkoztatta annak gondolata, hogy önkezével vessen véget életének. Hetekkel halála előtt saját kérésére egy öngyilkossági ügyet kezdett feldolgozni saját műsorában. Utolsó adása előtt nyolc nappal vásárolt egy kézifegyvert, amelyről ráadásul még tréfás hangnemben meg is jegyezte egyik kollégájának, „milyen remek öltet lenne, ha élő adásban lőné fejbe magát”. Szerkesztője később talált a nő anyagai között egy készre írt hírt, amelyben harmadik személyben tudósít a saját öngyilkossági kísérletéről. Christine közvetlenül halála előtt is pszichiátriai kezelés alatt állt, ám orvosa nem gondolta, hogy komolyak a szándékai.
Ettől futkos a hideg az internet hátán
Terroristákra csap le a Twitter
A fiatal műsorvezető nagyjából tízéves kora óta mutatta a mániás depresszió tüneteit. Bátyja szerint szüleik szűk húsz év alatt összesen több mint egymillió dollárt költöttek a kezeltetésére. Közeli hozzátartozói ugyan végig kitartottak mellette, de nem sikerült jelentős javulást elérni állapotában – ami csak rosszabbá vált, amikor tizenhat évesen egy autóbaleset következtében elvesztette huszonhárom éves barátját. Christine a továbbiakban is kudarcként élte meg személyes kapcsolatait. Egyetemi évei alatt egy kapcsolatának saját édesapja vetett véget a férfi kora – harmincéves volt – és zsidó vallása miatt. Az utolsó csepp a pohárban évekkel később egyik kollégája iránt érzett viszonzatlan szerelme volt.
Az okokat azonban valószínűleg nem elegendő Christine magánéletében keresni. Öngyilkossága ugyanis legalább ugyanannyira számított egyfajta tiltakozásnak a televíziós újságírásban futótűzként terjedő trend – a szenzációhajhászás – ellen, mint amennyire a saját problémái elől való menekülésnek. Erre utolsó mondatával is félreérthetetlenül utalt: „A csatorna műsorpolitikájához híven most először láthatnak öngyilkossági kísérletet színesben” – mondta, mielőtt meghúzta volna a ravaszt. Testvére és kollégái elmondása alapján természetéből fakadóan képtelen volt a kompromisszumra, rendkívül merev gondolkodású volt. Emiatt több alkalommal is összekülönbözött főnökeivel, akik szerint Chubbuck nem vette elég komolyan az újságírást. Több mint negyven év távlatából viszont sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy Christine jól érzékelte azon folyamatok eszkalálódását, melyek az úgynevezett „sárga újságírás” televíziós válfajának terjedésével váltak érzékelhetővé.
Forrás: lynncinnamon.com
Az ABC hálózatához tartozó, sarasotai székhelyű WXLT is egyike volt azoknak a fiatal tévécsatornáknak, amelyek az Egyesült Államokban a hetvenes években lezajlott technológiai fejlődésnek köszönhetően kezdhették meg működésüket. A kábeles és műholdas terjesztés összekapcsolódása döntő változást hozott a televíziós piac szerkezetében, egyúttal egyre élesedő versenyt generált az állomások között. Ekkoriban vált gyakorlattá, hogy a programigazgatók a közönség pszichológiai sajátosságaira építve gátlástalan kísérletezésbe kezdtek a nézettség növelése érdekében. Az úgynevezett „odaadó nézés” eléréséhez – amely az audiovizuális tartalomfogyasztás legaddiktívabb formája – vezető legrövidebb útnak az explicit erőszak bemutatása bizonyult.
A kereskedelmi szférán belül működő televíziós újságírás kénytelen volt kisebbségbe szorítani a szeriőz anyagokat, az olcsó, sokkhatásra és a néző empátiájára alapozó tartalmak pedig prioritást élveztek – utóbbiak jellemzően sorozatok vagy infotainment jellegű bűnügyi híradások formájában jutottak el a közönségez. Bár a csatorna hírigazgatója elismerte, hogy „különösen erőszakos héten voltak túl”, ami a híreket illeti, de attól teljes mértékben elhatárolódott, hogy Chubbuck ez ellen tiltakozott volna, és a lány zűrös magánéletére hivatkozott az esetet követően.
Chrisitine árral szemben evickélt a maga talk show-jával, amellyel a tengerparti közösségek számára próbált értéket közvetíteni. Annak ellenére, hogy a műsor kétségtelenül sikeres volt – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nézettsége döbbenetes módon az incidenst követő harmadik évben sem csökkent –, ő maga nem érezte ezt akkora elégtételnek, hogy képes legyen kigyógyulni depressziójából. Bármennyire is fontos szerepet játszott végső elhatározásában sikertelen magánélete, az elvitathatatlan, hogy tettével egyszersmind kiállt a tévézés értékei mellett. Belülről tapasztalta meg a kereskedelmi televíziózás visszásságait, amivel valamelyest szert tett egyfajta, a hetvenes években társadalmi szinten még csírájában sem igazán létező médiatudatosságra. Az elsők egyike volt azok között, akik megtagadták, hogy a média kultiválja a borzalmakat és az erőszakot, a szakmai nyomás pedig felülírja saját értékrendjüket.
A történtekről két filmet is bemutattak az idei Sundance fesztiválon. Antonio Campos Christine című alkotása, illetve Robert Greene Kate Plays Christine című dokumentumfilmje próbálja feltárni a 42 évvel ezelőtti eseményeket.
Bogatin Bence
További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.
