Kevés olyan művelt ember létezik, akiknek intelligenciaszintje hasonló mértékű, mint a racionalitása. E két tulajdonság – meglepő módon – nem garantálja egymást, habár az előbbi kétségkívül az ésszerű gondolkodásmód egyik nélkülözhetetlen feltétele. Ha már intelligensnek tartjuk magunkat, a tökéletességre törekvés érdekében tegyük félre sérthetetlen büszkeségünket, és vizsgáljuk meg, milyen mértékeket ölt gondolkodásunkban a racionalitás mindenkori ellensége, a kognitív lustaság.
Forrás: Pixabay
Lusta heurisztikusok
A kognitív lustaság jelenségét először Anuj K. Shah és Daniel M. Oppenheimer amerikai pszichológusok mutatták be. Megállapításuk szerint az emberek számos olyan technikát alkalmaznak, amelyek által csökkenthetik a döntéshozatalhoz szükséges erőfeszítéseket. Maga a kifejezés „gondolkodásmódbeli lustaságot” jelent, amely abból fakad, hogy az emberi agy az évek során elsajátított bizonyos problémamegoldó mechanizmusokat rögzítve, kizárólagos alapon használ, nem engedve teret más szemléletmódnak. Amennyiben egy külső erő nem kényszeríti az ellenkezőjére, egyfajta élő robottá válik, aki a monoton módon hozott döntéseivel determinálja önmagát, miközben szerény személyét akár a világ legracionálisabb teremtményének is tarthatja.
Akármennyire képzettek, jól informáltak, empatikusak vagyunk is, ha hiányzik belőlünk az „intelligens kíváncsiság”, előbb-utóbb a mentális stagnálás állapotába kerülünk, vagyis kognitívan lustává válunk. Ennek hosszú távú következménye, hogy a körülöttünk levő világot az előítéleteink alapján formáljuk át; emellett adott szituációkban az általunk is érzékelhető kognitív disszonanciához vezet, melynek feloldása a mi feladatunk. Ilyen határhelyzetekben hajlamosak vagyunk megvédeni a magunk kreálta preegzisztens eszmét, fogalmat vagy viselkedést.
A lusta heurisztikusok (vagy szélsőségesen kognitív lusták) világról alkotott képe meglehetősen szubjektívvá válik. E zártság oka, hogy az egyes jelenségek értelmezésekor bizonyos logikai lépcsőfokokat átugranak, hogy olyan eredményt kapjanak, amely az előzetes elképzeléseiknek, egy általuk idealizált valóságnak a leginkább megfelel. Ez egyfajta előítéletesség: ha eleve eldöntjük, hogy az osztrigának csakis rossz íze lehet, ezt a tapasztalat sem fogja maradéktalanul megcáfolni – determináltuk az osztrigát. A tévedés mégsem érzékelhető, hiszen a problémát egy – számunkra racionálisnak tűnő – magyarázattal feloldottuk.
Da Vinci és az engedetlen 21. század
Leonardo Da Vinci (1452-1519) – aki zseniként több szempontból meghaladta kora tudományát – hasonló felfedezésről számol be feljegyzéseiben: fogadjuk el, hogy egy adott problémával kapcsolatos első benyomásunk – a megszokott gondolkodásmódhoz ragaszkodva – nagyon gyakran elfogult természetű. Megoldásként azt javasolja, hogy a jobb megértés érdekében lehetőség szerint legalább háromféle szempontból közelítsük meg a felmerülő problémát.
Forrás: Pixabay
Egyre komolyabb kihívást jelent ez a fajta „megoldás” a huszonegyedik században – az emberi agy ugyanis nem alkalmas a modern technológia által elérhetővé tett rendkívüli mennyiségű információ alapos feldolgozására, melynek következtében az információszűrés ellehetetlenül. Nem csupán a nagy dózis miatt – hiszen az agyunk nem olyan szintű adathordozó, mint egy gép –, hanem a mi tudatos döntésünkből kifolyólag is, amellyel megakadályozzuk a sikeres és objektív információfeldolgozást; ez a gyorsolvasás.
A gyorsolvasás lényege, hogy minél rövidebb idő alatt olvassunk el és fogjunk fel egy szöveget. A felfogás azonban nem azonos az értelmezéssel: nem véletlenül teljességgel alkalmatlan e módszer például a szépirodalmi szövegek olvasása esetében, tekintve, hogy minden ember szubjektív világszemlélettel rendelkezik, így akaratlanul is a saját megvilágítása szerint tálal egy adott eseményt vagy jelenséget, így közvetítve értékítéletét. Az „átfutott” szöveg – még ha fel is fogjuk a lényegét –, megszűretlenül, a maga nyers állapotában kerül be a tudatunkba. Egy ilyen mentalitással bíró ember idővel elveszíti az identitását, világszemléletét, azonosulva más emberekével.
Hasonló jelenség figyelhető meg a szóbeli kommunikáció során is. Margitay Tihamér filozófus azonban ennek okát nem a lustaságban, hanem a feldolgozási kapacitáshiányban látja, amely miatt hajlamosak vagyunk nyilvánvalóan hibás következtetéseket is elfogadni. „Különösen akkor veszélyesek az ilyen elhallgatások, ha nem annyira a következtetés érvényességével van baj, mint inkább az állítás igazságával” – fogalmaz.
Mindennapjainkban egyre inkább nő, az információéhség, és egy ingerszegény környezetet büntetésként megélő ember számára „gyorstáplálékul” a tömegmédia szolgál. Bár a felszínen gyógyírként hathat, valójában arra szocializálnak bennünket vele, hogy – mivel ilyen mennyiség feldolgozására képtelenek vagyunk – kész tényként fogadjuk el, amit elénk tesznek. Dr. Hódi Sándor pszichológus szerint ez is a marketingvilág sikerének kulcsa: „az intellektuális lustaság következtében figyelmetlenebbül fogadjuk az ajánlatokat, nem vesszük észre a kockázati tényezőket”.
Funcs Fanni
További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.