A Föld népessége rendületlenül növekszik, az emberiséget ellátó haszonnövények terméshozamának emelkedése viszont a „zöld forradalom” óta lelassult. A jövő megváltozó klímája további kihívásokat – hőséget, szárazságot, tápanyaghiányt – ígér. A Spitzbergák Nemzetközi Magbunker a földművelés történetének különböző állomásairól megmaradt, ma eltűnőfélben lévő biodiverzitás megőrzésére jött létre. Ellenzői szerint viszont a magok bedobozolása szembemegy az evolúció dinamikus folyamatával, és hasznosabban is el lehetne költeni a ráfordított összegeket. A bunker történetében először múlt ősszel vontak vissza mintákat a szíriai konfliktus miatt.
Forrás: Wikipedia Commons
Harcmodorok a kihalás ellen
Egyre komolyabb kihívást jelent az, hogy az emelkedő népességgel együtt növekvő keresletet egyre csökkenő mezőgazdasági területek használatával kell kielégíteni – a maximális hozam érdekében kitenyésztett haszonnövények pedig genetikailag egységesek. A helyzet a huszadik század második felében, az úgynevezett „zöld forradalom” során állt be: a nemesítők ekkor kezdtek először a világ minden tájáról származó variációkat keresztezni, sokféle környezetben megélni képes, magas hozamú (a tradicionális verzióknál 21-43%-kal nagyobb) fajtákat hozva létre, amelyek kiszorították a helyi körülményekhez specializálódott variációkat. 2011-re a becslések szerint az Egyesült Államok történelmi gyümölcs-és zöldségvariációinak, illetve Kína gabonavariációinak 90 százaléka eltűnt. A Fülöp-szigeteken valaha több ezerféle rizst termesztettek, ez a szám azonban 2011-ben alig száz volt. A probléma, hogy ezek az új, magas terméshozamú variációk általában sérülékenyebbek, rengeteg drága műtrágyát és növényvédő szert igényelnek – a helyi körülményekhez alkalmazkodott variációkban sok esetben jelen lévő természetes védelem híján. Ráadásul könnyen lehetséges az is, hogy egy kicsivel melegebb éghajlat, vagy egy új kórokozó megjelenése kiirt egy-egy korábban sikeres fajtát – és ha ez történetesen az egész világon elterjedt, akkor mindez komoly fennakadást okozhat az emberiség élelmiszerellátásában. Ennek megelőzése érdekében a kutatók és a termelők folyamatosan új, termékenyebb és ellenállóbb variációk kifejlesztésén dolgoznak. A tökéletesítéshez szükséges tulajdonságokat az adott haszonnövény más verzióinak génjei hordozzák – és minél több a választási lehetőség, annál nagyobb az esélye, hogy találnak a célnak megfelelőt.
A fejlődéshez szükséges sokféle, ezáltal adaptív genetikai állomány fenntartása két fő megközelítéssel lehetséges. Az egyik – napjainkban csak igen korlátozottan megvalósuló – koncepció szerint a diverzitásnak a szerte a világon termesztett élelmiszernövények körében kell megjelennie. Így a katasztrófák egyszerre csak a termés egy kisebb hányadát érintenék, emellett pedig a növények és kórokozóik közötti „fegyverkezési verseny” sem állna meg, ami az evolúció egyik hajtóereje. Ez a megoldás több afrikai ország farmereinek is előnyére válna, akiknek így nem kellene eladósodniuk az elterjedt fajtákhoz szükséges kemikáliák miatt, cserébe tradicionális tudásukat bevetve nagyobb hozamot érhetnek el a helyi variációkkal. Etiópia egy része például teljesen visszatért a tradicionális haszonnövényeihez, egyes helyeken 15%-os hozamemelkedést produkálva. Mindig előfordul azonban, hogy az adott faj az életben maradásért folytatott küzdelem valamely pontján alulmarad – és ha csak ezt a módszert alkalmazzuk, naponta veszítünk el a későbbiekben potenciálisan emberiség-mentő géneket. Itt jön a képbe a második megközelítés: minden egyes variáció magjainak biztonságos helyen, génbankokban való tárolása. Ezek az általában állami tulajdonú létesítmények felelnek a hatáskörük alá tartozó terület kultúrnövény-skálájának csíráztatható állapotban tartásáért. A kutatók és termelők így férnek hozzá a természetben kihalt fajok magjaihoz is. A rendszer hátránya, hogy több termésnek (például a banánnak) nincs magformája – így nem tárolható. Szintén komoly probléma az, hogy a raktárban ülve a növények talajban élő rokonaikkal ellentétben nem tudnak generációról generációra a környezetükkel együtt, ahhoz alkalmazkodva változni: hiába bírja egy több száz éves mag kiválóan a hőséget, ha nincs felkészülve a lefagyasztása óta megjelent kórokozók ellen. Ráadásul egy kutatás szerint a Föld haszonnövény-diverzitásának 75%-a nem is génbankokban, hanem kis, háttérbe szorult farmokon található.
A két módszer nem zárja ki egymást, sőt, ideális esetben egymást kiegészítve teszik katasztrófa-biztossá az élelmiszertermelést. Csakhogy általában csak az egyik finanszírozására jutnak források, állásfoglalásra kényszerítve a szakértőket. A sajtó által csak „világvége magbunkerként” emlegetett, a világ leghíresebb génbankjának számító Spitzbergák Nemzetközi Magbunker is szakmailag némileg vitatott státuszú. A magbunkert létrehozó és működtető nemzetközi együttműködés, valamint az épület hangsúlyozott, nagymérvű emberi és természeti katasztrófák ellen védelmet nyújtó jellege szimbolikus értéket kölcsönöznek az intézménynek, figyelmet és potenciálisan további pénzforrásokat irányítva a haszonnövény-biodiverzitás ügyére.
Szuperbiztos magvédelem
A több mint 1700 génbank egy-egy ország vagy terület élelmiszernövényeinek elsődleges gyűjtőhelye, amelyek folyamatosan kapcsolatban állnak a mintákat aktívan használó tudósokkal és nemesítőkkel. A nagy forgalom eredményeképpen gyakran előfordul, hogy egyes minták rossz kezelés miatt elvesznek – de a tűzesetek, árvizek és háborúk, és persze költségvetési megszorítások is felelősek további minták elveszéséért. Annak érdekében, hogy ilyen esetekben se tűnjenek el teljesen a ritka fajok és variációk, 2008-ban megnyílt a Spitzbergák Nemzetközi Magbunker, amely a génbankokban tárolt magok „biztonsági másolatait” tartalmazza. A minták a letétbe helyező intézmény tulajdonában maradnak, és csak az eredeti tulajdonos férhet hozzájuk – ez az ipari kémkedés elleni intézkedés nagyban csökkenti annak az esélyét is, hogy a magok figyelmetlen kezelés során elkeverednek.
Forrás: Flickr
A bunker az Északi-sarktól 1120 kilométerre, a norvég Spitzbergákon a permafrosztba ásva található. Azért esett erre a területre a választás, mert geológiailag stabil, és bár távol van a civilizációtól, a turizmus miatt elérhető menetrendszerű légi járatokkal. Százharminc méterrel a tengerszint fölött található, ami azt jelenti, hogy abban az esetben sem merül víz alá, ha minden jégsapka elolvad. A mínusz tizennyolc fokon tartott minták az elektronikus hűtőrendszer meghibásodása esetén is csak több hét múlva melegszenek fel mínusz nyolc fokig, ahol stabilizálódnak – e fölé csak a permafroszt körülményeinek megváltozása esetén melegedhetnek. Ha a hűtőrendszerek megfelelően működnek, a magok több száz, akár több ezer évig is elállnak. Az épület nagy része a felszín alatt, bombázástól és aszteroida-becsapódásoktól védve helyezkedik el, a raktárhoz vezető alagút szája pedig eltereli az esetleges rakétacsapásokat. Az épületet emellett acél légzsilipekkel és mozgásérzékelő kamerákkal is felszerelték. Ha a Föld növényvilágát kiirtaná valamiféle globális katasztrófa, az itt tárolt magok segítségével újra lehet indítani a mezőgazdaságot – innen a „világvége magbunker” elnevezés. Apokalipszis-biztosságát, és ezzel jelentőségét kissé elhomályosítja a tény, hogy 2014 decemberében a bunkerben -15 fok fölé emelkedett a hőmérséklet, ugyanis a hűtőrendszer egy eleme elrozsdásodott. Tovább is melegedett volna, ha nem találnak az alkatrészhez hasonlót az egyik helyi boltban – az eredeti ugyanis csak karácsony után lett volna helyettesíthető.
Akárhogy is, a világvégére való felkészülés kézzelfogható jellehe általában komoly hatással van a látogatókra. Ezt az épület fenntartói, a Global Crop Diversity Trust („Élelmiszernövény-diverzitás Világszervezet”, a továbbiakban „Crop Trust”) ki is használja, mikor anyagi támogatásért folyamodnak. 850 millió dollárt igyekszenek összegyűjteni annak érdekében, hogy örökös finanszírozást biztosítsanak a Spitzbergák Nemetközi Magbunkernek, és néhány más génbanknak – a minták ugyanis a legtöbb helyen elöregszenek, és megfelelő finanszírozás hiányában akár terméketlenné is válhatnak, mielőtt képesek lennének reprodukálni őket. A növények genetikájának feltérképezésre irányuló kutatásokra sem jutnak források, holott rendelkezésünkre áll a szükséges technológia. A Crop Trust egy kereshető haszonnövény-adatbázist is fel készül állítani a szerte a világban őrzött magmintákból. A bunker látogatói – főleg nagyobb cégek és alapítványok igazgatói – egy sarkköri kikapcsolódással (például kutyaszán) egybekötött túrán vesznek részt. „Mikor egy világvége-bunkerről beszélsz, és melléteszel még egy jegesmedvét is, az emberek többet akarnak tudni róla” – mondta a Guardiannek Emile Frison, a Crop Trust tanácsadója.
Forrás: Flickr
Valószínűleg a világvége lehetőségére figyelmet irányító jelleg járult hozzá ahhoz is, hogy a magjaikat biztonságba helyező országok és intézmények egyáltalán meg tudtak egyezni egy ilyen nagyszabású tervezetben, amelynek része ipari titkaik egymás mellett tárolása. A világ majdnem minden országa (beleértve Észak-Koreát is) biztonságba helyezett néhány magmintát – Kína és India nem elhanyagolható kivételével. A Crop Trust az első években segített finanszírozni a fejlődő országokból érkező minták előkészítését és szállítását. Az épületet legnagyobb részben finanszírozó Norvégia nem csak elhelyezkedése miatt számít ideális helyszínnek: mikor az országok először kezdtek az élelmiszernövények biztonságba helyezéséről tárgyalni, a skandináv országnak a fejlett és a fejlődő országok is hajlandóak voltak bizalmat szavazni. A Spitzbergákon egy elhagyott aknában ráadásul már a nyolcvanas években is próbáltak vetőmagokat konzerválni. Cary Fowler, a Crop Trust vezető tanácsadója és volt ügyvezető igazgatója úgy foglalta össze a skandináv ország hozzáállását, hogy „ha ez egy értékes természeti forrás, és Norvégia hely, ahol azt őrizni kell, hogyan mondhatnánk nemet?” Az akkori miniszterelnök, Jens Soltenberg az alapkőletételkor (2006) azt nyilatkozta, hogy „a magbunker nemzetközi jelentőségű”. Fowler tavaly májusi nyilatkozata szerint több mint ötezer növényfaj összesen 865 ezer variációját helyezték biztonságba. A minták között több történelmi és kulturális érdekesség is található, többek között kolumbiai penész-rezisztens bab, brazil fekete bab, és a Nemzetközi Űrállomáson öt hónapot eltöltött japán árpamagok leszármazottai.
Amíg a világvégére várunk
A magbunker elsődleges feladata azonban a világkatasztrófánál sokkal gyakoribb események utáni felépülés segítése: a fülöp-szigeteki génbankot például 2006-ban árvíz sújtotta, 2012-ben pedig leégett. Az iraki inváziókor az ottani génbank fosztogatás áldozata lett, bár szerencsére a tudósok még időben elküldték mintáik egy részét Szíriába. Az afganisztáni maggyűjteményből származó eldugott mintákat szintén kifosztották a Talibán 1990-es évekbeli hatalomátvétele alatt. Az egyiptomi sivatagi gabonafajok sínai-félszigeti gyűjteménye a 2011-es felkeléskor pusztult el.
A Spitzbergákról először múlt ősszel vontak vissza mintákat a szíriai konfliktus miatt. Az International Center for Agricultural Research in Dry Areas (ICARDA, Száraz Területek Mezőgazdasági Kutatóközpontja már 2012-ben Bejrútba költözött, aleppói génbankja viszont – amely százharmincötezer búza-, lencse-, fava bab-, és csicseriborsófajta (köztük több fontos szárazságtűrő variáció) magját tárolta – addig a harcok ellenére is tovább működött. A korábban letétbe helyezett mintákat ősszel azért vonták vissza, mert a génbank háborús zónán kívül, a Bejrúti Amerikai Egyetem Mezőgazdasági Kutatási és Oktatási Központjában (Agricultural Research and Educational Center of the American University of Beirut) kampuszán indult újra. A közeli üvegházakban megkezdődött az ősszel visszakapott 38 ezer mag szaporítása, amellyel visszaállhat az ICARDA magelosztásban játszott központi szerepe a Közel-Keleten. Bár a génbank információtartalmának 99,9%-a biztonságban volt – részben a központ sztenderd biztonsági példányai között Mexikóban, részben Libanonban és Törökországban, ahová a szíriai konfliktus elől menekítették –, egyszerűbb egyetlen forrásból, a „világvége magbunkerből” elszállíttatni mintákat, amelyek ráadásul a legfrissebbek is. A teljes szállítási folyamat így is csak évek múlva fejeződik majd be teljesen.
Brian Lainoff, a Crop Trust szóvivője szerint az ICARDA biztosította, hogy a szíriai polgárháború nem vált „kihalás-szintű” katasztrófává a bankban őrzött búza- és árpaminták számára. „Bizonyos értelemben kívánatosabb lenne, ha sosem kellett volna magokat visszahoznunk a bunkerből” – kommentálta az esetet a Crop Trust ügyvezető igazgatója, Marie Haga egy nyilatkozatban – „viszont most láthatjuk, hogy a magbunker úgy működik, ahogy terveztük”. Cary Fowler is hangsúlyozta, hogy „éppen így kívánják védeni a biodiverzitást”. Egy korábbi nyilatkozata szerint a bunker nem csak egy időkapszula, hanem egy élő intézmény, amit azért építettek, hogy katasztrófákat orvosoljon – és nem csak az egész világra kiterjedőket. „Igaz, hogy a Spitzbergák Magbunkerhez csak a legvégső esetben folyamodunk, de ettől még egy új zöld forradalom kezdete is lehet” – mondta.
Tóth Réka
További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.
