A nemzetközileg izolált rezsim egyik legerősebb kapocsa a külvilággal egy különös exporttermék, mely iránt Szenegál és Kambodzsa mellett a Benetton család is érdeklődik – ezek pedig az 1959-ben alapított Mansudae Art Studio hatalmas szobrai és műalkotásai. Az elmúlt évtizedben körülbelül százhatvanmillió dollárt kasszírozó vállalat négyezer embert foglalkoztat orwelli körülmények között.

Kim Ir Szen és Kim Dzsongil szobra Phenjanban. Forrás: Wikipedia Commons

Szocialista realizmus

A Mansuade Art Studio egy majdnem egy négyzetkilométeres gyárterületet tudhat magáénak – saját futballstadionnal, óvodával, szaunával és klinikával. Megannyi osztályán olajfestményeket, kerámiákat, fafaragásokat és szobrokat is készítenek – az ő nevükhöz fűzödik az észak-koreai munkáspárt alapításának hatalmas emlékműve is. A négyezer embert foglalkoztató stúdióban ezer körüli a művészek száma, akiket a legsikeresebb egyetemi hallgatók közül válogatnak ki. Csak nekik van engedélyük a Kim-család képmásának reprodukciójára. Mint ilyen, tevékenységük nagy részét a belföldi propagandaanyagok legyártása teszi ki.

A stúdió a hetvenes évek óta vállal nemzetközi rendeléseket. A nyolcvanas években munkáik elsősroban diplomáciai ajándékként szolgáltak a baráti szocualista országok számára, a közelmúltban azonban értékes keményvaluta-forrássá vált az, hogy olcsó munkaerőt kínálnak az olyan hatalmas szobrokhoz, mint a Szenegálban található Afrikai Reneszánsz Emlékmű, vagy a mára elhagyatott etiópiai Tigalchin Monument – de többek között a namíbiai parlament megépítésében is segítséget nyújtottak. A nagyobb projektek elvégzéséhez a munkások egy részét külföldre küldik, így a szigorú ellenőrzések ellenére is megvesztegetések és komoly harcok szegélyezik egy hasonló projekt útját. Ezek a munkások azután állandó megfigyelés alatt, szigorú menetrend szerint végzik tevékenységüket – a körülményeket külföldi megfigyelők munkatáborokhoz hasonlították. A tehetséges kézművesek fix fizetésért, egy nagyobb cél érdekében dolgoznak – messze a nyugati világban megszokott művész-életpályától, de egyáltalán nem irigylésre méltó helyzetben.

„A huszadik század elején ragadtak”

Az elmúlt évtizedben körülbelül százhatvanmillió dollárt kerestek – ebből azonban a dolgozók semmit sem látnak, minden bevétel egyenesen az államkasszába vándorol. (Pier Luigi Cecioni, a stúdió nyugati közönségnek szóló weboldalának menedzsere – egyben az egyetlen, aki a külvilág felé képviseli őket – a Vice Newsnak adott interjújában ezzel szemben azt nyilatkozta, hogy „talán váratlan, de nagy gazdasági autonómiájuk” van, a nagy nemzetközi projekteket azonban valószínűleg kormányzati szinten menedzselik, és ezekre nincs rálátása.)

A koreai újraegyesítés szobra Phenjanban. Forrás: Wikipedia Commons

Bár egyes műalkotásaik iránt komolyan érdeklődnek európai gyűjtők is, a fentiekhez hasonló szobor-projektek iránt nem mutatkozik kereslet a nyugati demokráciákban. Az egyetlen kivétel egy frankfurti szökőkút restaurációja: az 1910-ben épített, a második világháború során beolvasztott art noveau alkotás eredeti tervrajzai elvesztek, és így csupán régi fotókból kiindulva lehetett nekiállni a munkálatoknak. Klaus Kemp, egy frankfurti múzeum igazgatóhelyettese volt az ötletgazda, aki sikeresen meggyőzte a város hivatalnokait a stúdió alkalmazásáról. „Tisztán technikai döntés volt” – nyilatkozta a Bloomberg Businessweeknek 2013-ban. „A legkiválóbb német művészek egyszerűen már nem készítenek realista munkákat, Észak-Koreában azonban még nem tapasztalták meg a modern művészet evolúcióját, voltaképp a huszadik század elején ragadtak, amikor ez a szökőkút épült.” A relatíve olcsó, szállítással együtt kétszázezer eurós ár is szerepet játszott a döntésben.

Bár az eredeti modellek túlzottan a szocialista realizmus irányzatához igazodtak, „ez egyáltalán nem bizonyult megoldhatatlan problémának”. Ez a probléma jellemző a stúdió más termékeire is: gyakran „túl koreainak” titulálják őket, illetve az említett szenegáli emlékmű első verziójában az afrikai figurák ázsiai arccal rendelkeztek, a megrendelő legnagyobb rémületére. „Csak az észak-koreaiak tudták elkészíteni a szobrot. Nem volt elég pénzünk” – nyilatkozta később az akkori miniszterelnök a Wall Street Journalnek; és nem ők voltak az egyetlenek, akik végső soron negatívan fogadták munkájukat. A hasonló problémák elkerülése végett a német megrendelők európai gyerekek fotóival felszerelkezve mentek a gyárlátogatásra. „Nagyon elégedettek voltunk a munkájukkal. Minden időre elkészült, minden rendkívül professzionális és kellemes volt. Számomra az volt a legérdekesebb, hogy mennyire normális volt az egész” – teszi hozzá Klemp. A 2006-os rakétatesztek után az ország azonban a korábbinál is mélyebbre süllyedt a nemzetközi közösség szemében, így talonba tették az ilyen együttműködésekre alapuló optimista elképzeléseket az ország humanitáriusabb útra tereléséről. „Rendkívül nehéz lenne ma megbízni őket” – mondja az igazgatóhelyettes.

A puccos múzeum, ami senkit sem érdekel

24 millió dollárba került a tavaly decemberben, némi késlekedés után megnyitott Angkor Panorama múzeum, mely közvetlenül a világörökség részét képező Angkorvat mellett található. A kambodzsai kormánnyal együttműködésben készített projekt a következő tíz évre munka-, és így valutaforrást jelent a rezsim számára. A múzeum legnagyobb attrakciója egy gigantikus, 123 méteres panorámakép a 12. századi Khmer Birodalomról – de emellett 3D-filmek és Angkorvat-templomokban lévő szobrok életnagyságú rekonstrukciói is megtalálhatóak odabent. A Japan Times szerint naponta alig harminc látogatót hoz a múzeum, mely hatvanhárom észak-koreai szakértő segítségével készült el.

Kelemen Luci

További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.