A kommunista diktatúra összeomlásával a cenzúra is megszűnt létezni Oroszországban. Néhány évnyi viszonylagos sajtószabadság után azonban a média állami kontrollja visszatérni látszik Putyin birodalmába. A cenzorok azonban most már nem a hivatalok és szerkesztőségek székeiben ülnek, hanem az újságírók és kiadók fejében.
Mihail Bulgakov tizenkét éven át írta főművét, a Mester és Margaritát. A ma már megkerülhetetlen klasszikusnak számító regénynek viszont ennél is többet, harminchárom évet kellett várnia arra, hogy az író hazájában, a Szovjetunióban is cenzúrázatlanul, eredeti formájában megjelenhessen. A diktatúrában minden alkotásnak a cenzorok jóváhagyására volt szüksége ahhoz, hogy kiadható, illetve terjeszthető legyen. A rendszert kritizáló, az egyházat pozitív színben feltüntető, vagy a szovjet technológiát a nyugatival szemben alsóbbrendűnek bemutató, vagy esetleg nemkívánatos személyeket szerepeltő műveket cenzorok átszerkesztették, vagy nemes egyszerűséggel betiltották.
A tisztogatások áldozatává vált Nyikolaj Jezsovot a cenzorok kiretusáltatták a Sztálinnal közös képeiről.
A média kontrollja Mihail Gorbacsov hatalomra jutása utána kezdett el érezhetően lazábbá válni. Az új pártfőtitkár országlásának kezdetén a kommunista vezetőknek címzett levelében azt írta, hogy nagyobb nyitottságra (oroszul: glasznoszty) van szüksége a Szovjetuniónak a médiában, állami ügyekben és a civil szervezetek terén – ha az emberek ugyanis jobban megértik a döntéshozatali mechanizmusokatakkor tudatosabban fognak cselekedni, és aktívabban fogják támogatni a Pártot és annak céljait. Bár 1987-től a glasznoszty hivatalos állami ideológiává nemesült, Gorbacsov ennél nagyobbat aligha tévedhetett volna: ahogy nőtt az átláthatóság, a közvélemény egyre jobban rálátott az államszocialista rendszer fogyatékosságaira. Az 1991-es államcsíny-kísérlet után a rendszernek már nem volt elég erőforrása a sajtó kontrollálásához, így a cenzorok lényegében munkanélkülivé váltak.
Csak a világ változik – az orosz vezetés örök
Orosz-török szóháborúval bővült a szíriai konfliktus
Ezután az orosz média lényegében mindenféle kontroll nélkül működhetett, viszont a gazdasági gondok, a szabadpiachoz való alkalmazkodás nehézségei miatt a médiumok az államhoz fordultak segítségért. Érvelésük szerint feladata a sajtószabadság megőrzése, és ezért támogatást kell nyújtania az újságoknak és csatornáknak annak érdekében, hogy azok fenn tudjanak maradni, és tájékoztatni tudják az embereket. A jelcini vezetés elfogadta ezt az érvelést, forrásokat nyújtott a médiának, és nem is kért ellenszolgáltatásokat, egészen az 1996-os elnökválasztásokig.
Első ciklusa végén Borisz Jelcin támogatottsága rendkívül alacsony volt, ekkor kampányfőnöke az államnak „adós” sajtó kihasználásával tornászta vissza az elnök népszerűségét, aki így felhatalmazást kapott egy második ciklusra is. Ez volt az a pillanat, mikor az orosz elit ráébredt a sajtó fontosságára, az oligarchák pedig rögtön el is kezdtek a médiába fektetni – nem azért, mert ezt üzletileg nyereségesnek láttak, hanem mert politikai befolyásuk növelésének eszközeként tekintettek rá. A sajtó Putyin elnöklése alatt teljesen átcsúszott az elnökhöz lojális üzletemberek kezébe.
A csecsen háborúk alatt a terület nehéz megközelíthetősége miatt az állam könnyen tudta manipulálni a híreket.
Az így létrejött új sajtókontroll tanult a szovjet rendszer és Jelcin hibáiból is. Az irányítás rendkívül kifinomult és hatékony módszere alakult ki: az öncenzúra. Putyin rezsimjének nincs szüksége arra, hogy rubelmilliárdokat felemésztve, cenzorokat foglalkoztatva közvetlen kontroll alatt tartsa a médiát. Helyette a bizonytalanság légkörét teremtik meg: a cenzortól való félelmet a pénzügyi nehézségektől való félelem váltotta fel.
Oroszországban a gazdasági nehézségek miatt nehéz bármi is kiadni állami támogatás nélkül. A pénzek megkapásához szükséges kritériumrendszer viszont csak nagyon halványan vázolja fel azt, hogy mi számít elfogadhatatlannak. Így a kiadóknak maguknak kell kisakkoznia, hogy mi az, ami még belefér. A vállaltok többsége így inkább „túlóvatoskodik”, nehogy támogatásoktól essen el. Így lényegében sokkal jobban cenzúrázzák önmagukat, mintha egy külső szereplő döntené el szigorú szabályrendszerekre támaszkodva azt, hogy mi kerülhet a nyomdákba.
Ilja Danyisevszkij, egy moszkvai underground könyvesbolt és kiadó tulajdonosa a The Intercept-nek adott interjújában munkájának ellehetetlenüléséről beszélt. Több projektje is komoly akadályokba ütközött: a Romance with Cocaine című, Oroszországban szinte legendásnak számító regényre egy darab előrendelést sem adtak le a könyvesboltok, félve, hogy a hatóságok a művet a drogterjesztés népszerűsítéseként értelmezik, mint ahogy az egy AIDS-prevenciós kiadvány esetében történt. Másik nagy kudarca Jean Genet Notre-Dames-de-Fleurs című művének orosz fordítása volt: a klasszikusból mindössze ezerötszáz példány fogyott. Valószínűleg az volt ennek oka, hogy a könyvben egy homoszexuális szál is megjelenik, így a boltok nem merték kirakni a polcokra – vagy legalábbis nem jól látható helyre –, ugyanis ellenkező esetben problémáik adódhattak volna a „gyermekek nem-tradicionális kapcsolatok propagandájától védő törvény” miatt.
„Óhatatlanul kialakul egyfajta öncenzúra”
Terroristákra csap le a Twitter
Az állam mellett már a fogyasztóktól is tartania kell a könyvesboltoknak. Nemrégiben egy férfi egy moszkvai könyvesbolt kirakatában egy horogkereszttel díszített könyvet pillantott meg. Felháborodásának hangot adott, tiltakozni kezdett, és tömeghisztéria alakult ki. A hatóságok hamarosan eltüntettették a kirakatokból a hírhedt könyvet. Az egész történetben a legabszurdabb, hogy a közfelháborodást kiváltó mű Art Spiegelman Maus című képregénye, ami valójában a zsidók holokauszt alatti szenvedéseit mutatja be.
Nagyot tévedünk, hogy ha azt gondoljuk, hogy a gyermekkönyvkiadás olyan terület, ahol nem ütközhetünk politikai akadályokba. Nem régiben egy menekülteket bemutató, gyermekeknek szóló könyv okozott bonyodalmat. A könnyebb érthetőség kedvéért egy térképet is beleraktak a könyvbe, ezen azonban a vitatott státuszú orosz bábállamok – Dél-Oszétia és Abházia – Grúzia részeként szerepelnek. Ez szembemegy a hivatalos állásponttal, így büntethetővé válik, a törvény azonban nem rendelkezik arról, hogy ilyen esetekben milyen szankciók alkalmazhatóak.
2010-ben elfogadták a „gyermekek egészségére és fejlődésére káros információk elleni védelemről szóló törvényt”, amit a kiadók csak „a gyermekek információtól való védelméről szóló törvényként” emlegetnek. A jogszabály komoly korlátozásokat tartalmaz: hat éven aluliak csak akkor olvashatnak erőszakról, hogy ha az nincs részletezve, az író érezhetően az áldozattal érez együtt, és szenvedő végül győzedelmeskedik a küzdelemben. Tizenkettő és tizenhat év közötti tinédzsereknek szóló könyvekben már lehet a szexuális kapcsolatot (természetesen annak csak „hagyományos” formáit) és a kábítószereket is „említeni”. Ezen szabályok miatt a nyugati normákhoz képest nagyon eltolódnak a korhatárok: gyermekeknek szánt könyveket ajánlanak tinédzsereknek.
2006-ban saját lakásán ölték meg valószínűsíthetően bérgyilkosok Anna Politkovszkaja kormánykritikus újságírót.
Már-már az ötvenes éveket idézik a nemrégiben meghozott, tudományos kiadványokat szabályozó törvények. Az új rendelkezés szerint minden állami egyetemen vagy kutatóintézetben dolgozónak először be kell nyújtani a tudományos cikkeit az titkosszolgálatoknak ellenőrzésre – számukra ugyanis tilos bármilyen új, vagy érdekes dolgot külföldi folyóiratokban publikálni. A történetet az teszi igazán abszurddá, hogy a cikkeket a legtöbb esetben angolul írják, de a titkosszolgálatok kishivatalnokai ritkán beszélnek idegen nyelveket, így oroszra kell nekik fordítani – bár valószínűleg így sem értenek meg sokat a tudományos szövegekből, így pedig valószínűleg azt sem tudják érdemben eldönteni, hogy feltárt-e bármi újat, vagy érdekeset az adott kutatás.
Putyin a káromkodást sem tűri meg. Többször díjnyertes, akár klasszikusnak számító műveket is csak olyan borítóval ellátva lehet árusítani, ami felhívja a vásárló figyelmét arra, hogy a mű káromkodásokat tartalmaz, filmeken és színházban pedig egyáltalán nem jelenhet meg durva beszéd. Többek között az angol PEN Club is kifejtette ellenvéleményét a rendelkezéssel szemben: nézőpontjuk szerint a nyelveknek természetes részét képzik a káromkodások, ezeket kitörölve pedig a művek már nem fogják az orosz hétköznapi beszédet hitelesen reprezentálni, é ezzel a kormány a hétköznapi embereket némítja el. Irvine Welsh, a Trainspotting szerzője arra buzdítja az oroszokat, hogy a humor felhasználásával támadják a rendszert, mert az így saját gyermetegségét leplezné le. Példának az Alsónadrág Kapitány című, több amerikai könyvtárból kitiltott gyermekkönyvet hozta fel, melyet szerzője később az alábbi figyelmeztető szöveggel ellátva jelentetett meg: „a könyv tartalma sértheti azokat, akik nem viselnek alsóneműt”.
A Pussy Riot az orosz szólásszabadságért folytatott harc jelképévé vált.
Mások is úgy látják, hogy valamilyen megoldást, vagy legalább is figyelemfelkeltést jelenthet a rendszer nevetségessé tétele. Az orosz vezetés az öngyilkosság „propagandáját” is betiltotta. Nem lehet azt megoldásként bemutatni, és nem lehet részletezni annak végrehajtási módját. Tiltakozásul egy szaratovi hírportál egy, a városban elkövetett öngyilkosság után az alábbi főcímet jelentette meg: „Szaratovban egy tanuló szüleivel való küzdelem után egy bizonyos tettet hajtott végre, bizonyos eredménnyel”.
Schuck Róbert
További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.
