A Magyar Nemzeti Bank működése a Kádár-korszakban - II. rész

Reform és kényszerpálya – 1968-1978

Az Új Gazdasági Mechanizmus ugyan pozitív hatással volt a hazai termelés bizonyos elemeire, messze nem volt elég ahhoz, hogy az alapvetően hitelből finanszírozott életszínvonal-növelő politikát fenntarthatóvá tegye. Ennek hatása először az olajárrobbanás kapcsán fog nyilvánvalóvá válni sokaknak.

„A cselekvés elkerülhetetlen szükségessége és az ennek keretében születő új felismerések nyomán tehát 1964 és 1968 között megindult a gazdasági mechanizmus átfogó és gyökeres reformjának előkészítése és bevezetése” – írta a már idézett Berend T. Iván az Új Gazdasági Mechanizmusról[2]. A reformok azonban nem voltak kellően mélyrehatóak: „a modell megszüntette ugyan a tervutasításos gazdálkodás addig érvényes rendszerét, de semmilyen értelemben nem vezetett piacgazdasághoz […] legfeljebb az utasítások rendszerét egy lazább, indirekt tervezés váltotta fel[3]”. Ez azonban hosszabb távon nem érte el a várt hatást, legalábbis a külkereskedelmi mérleg tekintetében: „a magyar gazdaságban – viszonylag kis méretei miatt is – igen jelentős a szerepe a külkereskedelemnek. A GDP-hez […] képest az export-import aránya már a reform bevezetése idején 50% körül volt, ami európai viszonylatban is jelentős. Azóta ez az arány növekedett” – írta a kora hetvenes évekről a későbbi MNB-elnök[4]. Az ÚGM nem tudta visszafogni a külkereskedelmi hiányt.

Az olajárrobbanás okozta világgazdasági válság nálunk is éreztette hatását, az ötvenes évek eleje óta példa nélküli áremelésekre került sor. A tőkés adósság 1973 és 1979 között nyolcmilliárd dollárral, 2 milliárdról 10 milliárdra emelkedett[5]. „A permanens fizetési nehézségekből kiindulva […] a nagymértékű struktúraátalakító hitelek felvételét látták célszerűnek. […] Ez éppen akkor történt, amikor az 1973. végi drámai világgazdasági fordulat költségesebbé tette a termelési struktúra átalakítását […] Egyvalami vált könnyebben elérhetővé 1973 után Magyarország számára az IMF és a Világbank nélkül is: a hitel.” (A szerző kiemelése.)[6] A komoly átalakítások azonban most is elmaradtak, az előre menekülés (tervezett eladósodás) elképzelése ugyanis „olyan szituációt teremtett, hogy a vállalatok az ellátási kötelezettségre hivatkozva negligálhatták a struktúrapolitikát[7]”, elodázva a valódi reformokat. Ami pedig az esetleges IMF-csatlakozást illette, már-már szórakoztató opportunizmusról árulkodik a következő MNB-jelentés: „Lehetségesnek tartjuk, hogy olyan metodikát kidolgozzunk, amelynek alkalmazásával megfelelő – az IMF számára elfogadható és devizahelyzetünk külföldi megítélését nem rontó – tájékoztatást tudjunk nyújtani.[8]”

A strukturális átalakítások hiánya már csak azért is hatalmas probléma volt, mert az előző évtizedekben bejáratott pénzszerzési módok egyre kevésbé megbízhatóvá váltak. „Nyugat felé eladósodás, Kelet felé tőkekihelyezés, hitelezés, romló cserearányok. Harapófogóba került a magyar gazdaságpolitika” – fogalmaz Földes[9]. „Abba fektettük bele a tőkét, hogy a szerkezetet ne kelljen megváltoztatni” – írja ugyanezzel kapcsolatban László Andor is[10]. „A szocialista cserearány-romlást zsebből fizettük” – kritizálja a mechanizmust Botos Katalin közgazdász[11].

1969, Laktanya utca a Hajógyár utca felől nézve, szemben a Zichy-kastély. Forrás: Fortepan / Berkó Pál

Ennek persze része az is, hogy a pártvezetők nem feltételezték, hogy az olajárrobbanás hatással lesz az ő terveikre is. „1973-74-et én úgy éltem meg, hogy van ez az olajár-emelkedés. Furcsán hangzik, de azt hiszem, hogy az első év abban a hitben telt el, legalábbis nálam és sokaknál, […] hogy az imperializmus van olyan erős, hogy ezt nem hagyja ennyiben, és visszafordítja, amire volt már példa. Tényleg úgy gondoltam, hogy ha nem is két dollárra megy vissza az ár, de megszűnik a sokkoló jellege. Az olajárváltozás pedig önmagában azért sem izgalmas, mert mi Nyugatról nem importálunk, csak a Szovjetuniótól […] még írtam is egy cikket, hogy ez az 1974-es tervünket nem érinti” – emlékezett az Országos Tervhivatal akkori elnökhelyettese[12]. Tévedett: a fizetésimérleg-problémákból ugyanis nagyjából innentől lett adósságprobléma[13].

A megoldást sokáig a nemzetközi helyzet javulásában keresték: az MSZMP XI. pártkongresszusán Bácskai Tamás, az MNB akkori ügyvezető igazgatója kijelentette, hogy „a kölcsönöket az exportképes kapacitások kiépítésének és működésének eredményeképpen fogják visszafizetni. További reménykeltő körülményt látott a világpiaci infláció folytatódásában, mivel az csökkentheti a kölcsönök és kamataik reálterheit. Bár elismerte, hogy ehhez a magyar exportáraknak is emelkedniük kell.[14]”

„Két hónappal a XI. kongresszus után a Gazdaságpolitikai Bizottság megtárgyalta az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank közös javaslatát az ötödik ötéves terv külső forrásszükségletéről. Ezek az intézmények, illetőleg vezetőik kevesellték az addig már jóváhagyott 2,5 milliárd dolláros közép- és hosszú lejáratú hitelt […] [és] már 3-3,4 milliárd dollár felvételét tartották szükségesnek[15]” – a hitelfelvételek visszafogása pedig nem volt opció, holott a strukturális problémákra nem sikerült megoldást találni. „[1976 májusában] Timár Mátyás nem mulasztotta el megjegyezni, hogy az MNB a költségvetésnek nyújtott hitelek kamatait 5%-ról 2%-ra csökkentette. A Nemzeti Bank elnöke némi csodálkozással jelezte, hogy félő: „szocialista viszonylatban nem sikerül eladósodnunk.[16]”

Bár bizonyos szinten „Csernok Attila, az MNB alelnöke figyelmeztetett: „A vállalatoknak tudomásul kell venniük, hogy a veszteséges export a nemzeti jövedelem kiajánlását jelenti, s az ilyen fejlesztésekre” az MNB nem ad hitelt.[17]” A fontosabb gazdaságpolitikai szereplők jelezték, hogy„nagyobb mértékben kell visszafogni a belső felhasználás dinamikáját a nemzeti jövedelemhez képest [és] keményebb tárgyalási pozíciót kell elfoglalni a szocialista relációban. […] Sem a pénzügyi, sem a politikai vezetés nem tartotta [azonban] szükségesnek a gazdaságpolitikai fordulatot.”

Vészjelek tehát voltak, a vezetés azonban ignorálta őket. „1976 februárjában […] a Pénzügyminisztériummal közös előterjesztésben felhívtuk a figyelmet arra, hogy „a különböző típusú pénzhiteleket illetően a fő irányzat a helyzet fokozatos nehezülése lesz”.[18]” Igazuk lett.

Gazdasági végjáték – 1978-1989

A Kádár-rendszer végnapjai természetesen a nyolcvanas évekre esnek, de a strukturális kérdések miatt indokoltnak találtam azt, hogy az utolsó időszakot és az ezzel járó jegybanki politika-változást két évvel korábbról számoljam. „A nyolcvanas évek valójában 1978-ban kezdődtek, amikor véget ért a hetvenes évek álfejlődése és összeomlott a válságból való kimenekülés konzervatív modellje. A régi, pazarló termelési szerkezet mesterséges felpörgetése és az álfejlődésnek külső forrásokból való finanszírozása megtorpant, a gazdasági növekedés mint célrendszer helyére a gazdasági, majd politikai egyensúly megtartása került. Nem történt azonban struktúraváltás sem a gazdaságban, sem a politikában vagy az államszocializmus ideológiájában. A nyolcvanas évek ezért az elhúzódó válság kora lett” – fogalmaz a szakértő[20]. A gazdasági és politikai egyensúly megtartása pedig, ahogy korábban is, az életszínvonallal kapcsolatos kérdésekben nyilvánult meg, melynek továbbra is szerves részét képezte az MNB hitelszerzési kapacitása. Az időszak részletesebb vizsgálata esetén indokolt lehet az 1984 előtti és utáni időszak szétválasztása[21], ekkorra vált ugyanis teljességgel lehetetlenné az addigi életszínvonal-politika fenntartása.

Az MNB tanulmánya 1978 tavaszán az 1970 és 1977 közti gazdasági folyamatokról „nemcsak azt állapította meg, hogy az eladósodási folyamat szükségszerű velejárójává vált a magyar gazdaság működésének, hanem azt is, hogy ha az adósságunk ebben az ütemben nő, az év végén eléri a bruttó 8 milliárd dollárt és előrevetíti a pénzügyi összeomlás rémét”[22]. Voltaképpen ennek következménye az IMF- és a Világbank-tagság, a felvétel kérelmének politikai hátrányait ugyanis mostanra mindenképpen túlszárnyálták a gazdasági kényszerűségek. Mivel a Szovjetunió egyre kevésbé volt képes a baráti államok gazdaságának támogatására (bedöntve ezzel az úgynevezett „esernyőelméletet”, mely szerint nem kockázatos a KGST-országok hitelezése, mivel a Szovjetunió feltételezhetően jótáll majd minden adósságért[23]), a Politikai Bizottság 1981 őszén úgy határozott, hogy „mivel szocialista viszonylatban nem számolhatunk a szükséges erőforrások biztosításával”, felhatalmazták az MNB vezetőit az előzetes tárgyalások megindítására. Kádár a belépést „gazdaságilag szükségszerű, politikailag momentán nem kedvező lépésnek” tartotta[24]. Jegyezzük meg, hogy a statisztikai adatok meghamisítása továbbra is zajlott: a valós számok ismeretében nem kaptuk volna meg az 1980-as évek elején megkötött IMF-hitelmegállapodás több részletét.[25]

Borsodi Sörgyár, 1982. Forrás: Fortepan / Balázs Lajos

A szükségszerűség vitathatatlan. A hetvenes évek végére ugyanis a hitelterhek miatt egyszerűen kezdett ellehetetlenülni a magyar gazdaság: „A múltban a tőkés hitelfelvételt úgynevezett „egyenlegező” tényezőként kezelte a tervezés […] Sajnos vannak olyan pontok, amikor a nagyságrend olyan, hogy az már […] korlátozó tényezőként kell hogy (sic!) szerepeljen a […] gazdaságpolitikában.” (A szerző kiemelése.) – fogalmazott az akkori jegybankelnök[26], aki persze tisztában volt azzal, hogy a közeledő adósságspirál nem fog érdemi megoldást nyújtani a gazdasági berendezkedés problémáira[27].

A probléma mélysége azonban nem vált egyértelművé a döntéshozók számára az évtized közepéig. „Szomorú, hogy korainak számít az 1985-ös, katasztrofális év után a vezetésnek az a fel- vagy beismerése 1986-ban, hogy „a gazdaságpolitika sem tudott időben helyes választ adni a változásokra”. Gazdaságpolitikánk ugyanis arra a feltételezésre épített, hogy a termelés szerkezetét rövid idő alatt át tudjuk alakítani, így a megváltozott körülményekhez továbbra is a gazdaság gyors növekedésével lehet alkalmazkodni, és ebből következően az életszínvonalat is érezhető mértékben lehet tovább emelni.[28]”

Az életszínvonal emelésének gondolata azonban a nyolcvanas évek elejére szinte végleg lekerül a napirendről, ahogy a likviditási válság az ország fizetőképességét fenyegette. Az MSZMP KB Politikai Bizottságának 1982. április 14-i tárgyalásán súlyosbító körülményként említik, hogy az MNB 1981 májusa óta(!) lényegében nem tudott közép- vagy hosszú lejáratú hitelt felvenni. „A fennálló kötelezettségeknek eleget tenni „csak az arany- és devizatartalékok gyakorlatilag teljes felhasználása révén lehetett…[29]”

Valóságos versenyfutás folyt az idővel annak érdekében, hogy az IMF-tagság és az ezzel elérhető hitel megszerzéséig kitartson az államháztartás. „Alig egy hónappal azután, hogy a magyar kormány hivatalos megbízottai átadták Washingtonban az IMF-be és a Világbankba való felvételre vonatkozó kérelmet, Lengyelországban kihirdették a szükségállapotot. Ezután a helyzet rosszabbodására számító külföldi bankok és a tartalékokat gyűjteni igyekvő szocialista országok gyors ütemben kezdték kivonni betéteiket a Magyar Nemzeti Bankból. Új hitelekhez jutni pedig a nemzetközi pénzpiacokon nem lehetett. Az ország devizatartalékai rohamosan fogytak. Magyarországot fizetésképtelenség fenyegette, annak összes következményével.[30]” A KGST bankja nagyjából ugyanekkor vett ki 1,5 milliárd dollárnyi betétet az MNB-ből[31].

„A helyzetünk drámai gyorsasággal romlik. […] 250 millió dollár. Ha ezt mind bevetjük, elhúzhatjuk március közepéig – ha külső segítséget nem kapunk” – írja 1982 februárjában Fekete János, az MNB elnökhelyettese[32]. Ez év májusában már az IMF-csatlakozáshoz szükséges összeg befizetéséhez is kölcsönre volt szükség[33]. Ezzel azonban sikerült pár évre megoldani a finanszírozási problémákat – viszont egyben csökkentette is az azonnali, radikális reformok szükségességét a politikai vezetés számára. Ezek elmaradása miatt a probléma voltaképpen újratermelte önmagát.

1984 kulcsfontosságú év, egyszerre két különböző szempontból. Az évtized korábbi éveinek válsághelyzete után ekkor próbál a politika ismét hitelszerzésekkel életszínvonal-növekedést biztosítani: ezzel azonban az IMF által elvárt reformokkal szembementek, melynek következménye az volt, hogy 1985-ben nem állt rendelkezésre készenléti hitel. A gazdasági fejlődés hiánya miatt azonban lehetetlen volt a Kádár-korszak korábbi időszakainak életszínvonal-növelése. A nyolcvanas évek közepére már olyannyira fenntarthatatlanná vált a helyzet, hogy folyamatosan növelni kellett a lakosságtól elvont jövedelem mértékét.

A lakosság költségvetéshez való hozzájárulásának alakulása[34]

Emellett az eladósodás mértéke egyre csak fokozódott: 1986-ról 1987-re 3 milliárddal emelkedett a bruttó adósság[35]. 1987-ben pedig újra csak a Nemzetközi Valutaalaphoz kellett fordulnia az országnak: ennek ára azonban egy olyan program volt, melynek véghezvitele a Kádár-rendszer maradék társadalmi támogatását is véglegesen lemorzsolta.

A reformok nem eredményeztek gyors változásokat, a visszaesés tehát nem állt meg: az infláció 1987-ben 8,4, egy évvel később 15,5 százalék volt. A reálbérek ugyanebben az évben 6-7 százalékkal csökkentek, a fogyasztás pedig 4-4,5 százalékkal[36]. A rendszert legitimizáló életszínvonal-növekedésnek írmagja sem maradt.

Konklúzió

Sokkal nehezebbnek bizonyult számomra az MNB Kádár-kori tevékenységének szétválasztása a kormány gazdaságpolitikai tevékenységétől, mint amit eredetileg feltételeztem – ennek persze valahol érthető oka van, hiszen az életszínvonal-politikát nem lehetett belső forrásokból finanszírozni, az államosított-központosított bankrendszerben pedig a hitelezés elkerülhetetlenül az MNB-n keresztül folyt.

Ha a kádári politika mellett elkerülhetetlennek tekintjük az eladósodást – részben axiomatikusnak tekintve Földes György esszém elején hivatkozott gondolatát –, akkor a kérdés a hogyan marad. Lehetett volna valahogy csökkenteni az adósság mértékét?

Ezt a kérdést két oldalról kell megvizsgálnunk: a Magyar Nemzeti Bank tevékenységének köszönhetően keletkezett esetleges pluszterheket és az adósság visszafizetésének megtagadásának lehetőségét a rendszerváltás után.

Előbbi kapcsán valószínűleg felmenthető a jegybanki vezetőség. Utólag ugyanis felmerült a kérdés, hogy követett-e el hibát az MNB vezetősége a nyolcvanas években, ami a devizahitel-felvételek pénznemének kiválsasztását illeti. A Bod Péter Ákos vezette MNB-stáb a rendszerváltás után azonban kimutatta, hogy a deviza-összetétel változásának nem volt komoly hatása az adósság növekedésére[37]. Hitelpolitikájukat pedig alapvetően a politikai elit, ennélfogva pedig a politikai szükségszerűség vezérelte.

Az adósság visszafizetésének megtagadásának kérdése nem tartozik szigorúan a tárgyalt időszakhoz, hiszen a rendszerváltás utáni kérdés. Itt csupán Zsiday Viktor rövid számítására hivatkoznék: "ha figyelembe vesszük, hogy 1990-re 20 milliárd dollár volt a bruttó devizaadósságunk, és ha arra átlagosan csak éves 5% kamatot fizettünk,  akkor az az adósság mára 60 milliárd dollárra, azaz bő 14 000 milliárd forintra nőtt, ami a GDP-nk közel 50%-a […] azaz a Kádár-korszak hitelei nélkül ma alig lenne államadósságunk.[38]”

Az időszak máig maradandó hatásának azonban elsősorban nem is az adósságok összegét, hanem a „kádári alku” mentalitását látom. „Az ország titokban adósodott el” – fogalmaztak annak idején[39]. Napjaink választópolgári attitűdjének és a Kádár-korszak iránt érzett nosztalgiának ugyanis szerves része az, hogy a fentiekben leírt folyamatok teljességgel a háttérben zajlottak, melyet egy olyan intézmény tett lehetővé a politikához szervesen kötődve, melynek egy más rendszerben abszolút függetlennek kellene lennie. Bár érdemben tehát nem különíthető el az MNB Kádár-kori működése a korszak többi fontos szereplőjéétől, összességében megállapítható, hogy munkásságuk nélkül nem lehetett volna végrehajtani az életszínvonal-emelésre alapuló gazdaságpolitikát.

Kelemen Luci

A dolgozat első fele itt olvasható. Az irodalomjegyzék a teljes munkára, a hivatkozásjegyzék csak a most közölt részre vonatkozik.

Irodalomjegyzék

Ágh Attila: A századvég gyermekei. Budapest, 1990.

Berend T. Iván: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon 1945-1968. Budapest, 1974.

Berend T. Iván: Gazdasági útkeresés 1965-65. Budapest, 1983.

Bozzai Rita et al.: Hitelválság. Budapest, 1990.

Binder, David: 10,000,000 Hungarians Can’t Be Wrong. nytimes.com (Utolsó letöltés: 2015.05.04.)

Földes György: Az eladósodás politikatörténete. Budapest, 1995.

Ismeretlen szerző: A Magyar Nemzeti Bank története. mnb.hu (Utolsó letöltés: 2015.05.04.)

Kornai János: A hiány. Budapest, Kalligram Kiadó, 2011.

Kornai János: A szocialista rendszer. Budapest, 1993.

Mong Attila: Kádár hitele – A magyar államadósság története 1956-1990. Budapest, 2012.

Müller János–Kovács Tamás–Kovács Levente: A Magyar Bankszövetség története. Budapest, 2014.

Pete Péter: Mókuskerék. Budapesti Könyvszemle, 8. évf. (1996) 2. sz.

Timár Mátyás: Szürke pénzügyek. Budapest, 1989.

Zsiday Viktor: Kádár hitele. zsiday.hu (Utolsó letöltés: 2015.05.04.)

Hivatkozásjegyzék

[1] Mong: Kádár hitele, 304.

[3] Mong: Kádár hitele, 95.

[4] Timár: Szürke pénzügyek, 61.

[5] Mong: Kádár hitele, 129-131.

[6] Földes: Az eladósodás politikatörténete, 75.

[7] l.m. 81.

[8] Mong: Kádár hitele, 103.

[9] Földes: Az eladósodás politikatörténete, 101.

[10] Bozzai: Hitelválság, 21.

[11] l.m. 75.

[12] Mong: Kádár hitele, 147-148.

[13] Pete Péter: Mókuskerék. Budapesti Könyvszemle, 8. évf. (1996) 2. sz.

[14] Földes: Az eladósodás politikatörténete, 89-90.

[15] Földes: Az eladósodás politikatörténete, 90.

[16] l.m. 105.

[17] l.m. 108.

[18] Timár: Szürke pénzügyek, 118.

[19] Mong: Kádár hitele, 304.

[20] Ágh: A századvég gyermekei, 85.

[21] Mong: Kádár hitele, 305.

[22] Földes: Az eladósodás politikatörténete, 127.

[23] Mong: Kádár hitele, 172 .

[24] l.m. 185-186.

[25] l.m. 289.

[26] Timár: Szürke pénzügyek, 130-131.

[27] l.m. 244.

[28] Ágh: A századvég gyermekei, 56.

[29] Földes: Az eladósodás politikatörténete, 187.

[30] l.m. 185.

[31] Mong: Kádár hitele, 192.

[32] l.m. 200.

[33] l.m. 207.

[34] Ágh: A századvég gyermekei, 53.

[35] Mong: Kádár hitele, 257.

[36] l.m. 284.

[37] Mong: Kádár hitele, 264.

[38] Zsiday Viktor: Kádár hitele. zsiday.hu (Utolsó letöltés: 2015.05.04.)

[39] Bozzai: Hitelválság, 9.