Éppen száz éve, az első világégés derekán alkalmazták először tömegesen azon betegellátási metódusok egy jelentős részét, amelyeket a modern jóléti társadalmak egészségügyi ellátórendszereiben természetesnek veszünk. Abba azonban ritkán gondolunk bele, hogy a mára rutinszerűvé vált röntgenvizsgálatokat, vagy a műtétek előtti viszonylag kockázatmentes altatás vívmányát a háború és az orvostudomány furcsa dialektikájának köszönhetjük:  egy évszázaddal ezelőtt a Nagy Háború kétségbeesett versenyfutásra késztette a korabeli medicinát, amelyből az utókor profitálta a legtöbbet.

Forrás: Wikipedia Commons

Háború precedens nélkül

A 102 évvel ezelőtt kitört első világháború nemcsak földrajzi kiterjedtségében, hanem az áldozatok számának léptékét, valamint a véghezvitt pusztítás méretét tekintve is jócskán felülmúlta bármelyik korábbi fegyveres konfliktust, ez pedig mind a háború alatt, mind az azt követő években komoly fejtörést okozott a korabeli orvostudománynak. A szinte naponta bevetésre ítélt újabb és újabb hadászati innovációk áldatlan tevékenységének köszönhetően ugyanis soha nem kellett még annyi és olyan – addig többnyire ismeretlen – komplex sérüléseket ellátniuk az orvosoknak, mint az első világháború parttalannak tűnő lövészárokharcai alatt, majd később a szörnyű testi-lelki sebeket magukkal hurcoló veteránok kezelése során.

Itt a golyó, hol a golyó?

Az első fontos lépés a minden addiginál nehezebben kezelhető sérülések ellátásának javításában a képalkotó diagnosztika fejlesztsése volt. Óriási problémát jelenetett ugyanis a golyók és robbanófejek repeszeinek megtalálása, miután azok igen mélyen képesek voltak a szövetekbe fúródni. A lövedékdarabok minél pontosabb feltérképezése igen nehézkes volt a háború előtti módszerekkel, ráadásul akár további károsodással is járhatott, a sebek elfertőződésének veszélye miatt azonban létfontosságú volt a művelet végrehajtása.

Forrás: Flickr

Így került sor az akkortájt gyerekcipőben járó radiológia eszközeinek első tömeges felhasználására, így a mobilitásban is élen járó hordozható fluoroszkóp, majd a Marie Curie által kifejlesztett röntgenkocsi bevetésére, amelyek gyakorlatilag az első röntgengépek egyikei voltak. A gépezet nagy segítséget jelentett a harctéri sebészeknek, ám nagy hátránya volt, hogy az általa készített gyenge minőségű, kétdimenziós kép alapján csak részben tudtak következtetni a befúródott lövedékdarab pozíciójára, azt ugyanis nem lehetett megállapítani a segítségével, hogy milyen mélyen helyezkedik el a golyó. Utóbbi paraméter meghatározására ez idő tájt még egy jóval kevésbé kifinomult eszköz állt az orvosok rendelkezésére: az E. J. Hirtz francia radiológus által kifejlesztett „iránytű”, amely valójában egy rögzítőszerkeszetbe ágyazott méretes tű volt, de legalább képes volt milliméterre pontosan bemérni az idegen test pozícióját.

A vér kötelez

A harcoló felek természtesen nem csak átvitt értelemben okoztak egymásnak súlyos vérveszteséget, ami újabb megoldásra váró problémát jelentett az orvosi személyzetek számára.  A vérátömlesztés addig ismert technikái nem tették lehetővé az eljárás harctéri alkamazását: a folyamat ugyanis kizárólag közvetlenül a donor és a fogadó között mehetett végbe. Az első valódi áttörést a kanadai Lawrence Bruce Robertson megoldása jelentette, aki 1917-ben a nyugati fronton a fecskendővel levett vért először egy palackon keresztül, később pedig egy másik fecskendőbe pumpálta. Ezt a félmegoldást névrokona, a brit születésű amerikai Oswald Hope Robertson szárnyalta túl, kinek rendszere már nemcsak az indirekt transzfúziót, hanem a vér biztonságos, mintegy 26 napos, jégágyon történő tárolását is lehetővé tette – ez volt a történelem első vérbankja.

A Brit Királyi Orvosi Hadtest – akik először alkalmaztak transzfúziót sérült katonákon – nem véletlenül tartotta a vérátömlesztést deklaráltan „a háború legfontosabb vívmányának”. A vérbankok használata ma már rutinszerűen történik nemcsak a harctéri medicinában, hanem a jóléti társadalmak kórházaiban és mentőegységeinél is, a biztonságos tárolás és átömlesztés tudománya pedig azóta kiegészült a vércsoportok rendszerének ismeretével.

Hipó a sebre

Forrás: Wikimedia Commons

Manapság a fejlett országokban már csupán elvétve láthatunk súlyosan elfertőzödött sebeket, hála az antibiotikum 1928-as felfedezésének és széles körű elterjedésének a negyvenes években. Ugyanakkor a nyílt sebek kezelésének mai gyakorlata rengeteget köszönhet az első világháborús tapasztalatoknak, és a fertőtlenítő szerek korabeli kísérleti jellegű, ám kényszer szülte alkalmazásának. Az antibioikum előtti idők legjobb gyakorlatának az úgynevezett Carrel-Dakin-technika bizonyult, amely lényegében a sérült szövet nátrium-hipoklorittal –  amelynek vizes oldata nem más, mint a háztartások elmaradhatatlan fertőtlenítőszere, a hipó –  való közvetlen lekezelését jelentette.

Alexis Carrel egy francia sebész volt, aki a háború alatt egy ideiglenes harctéri kórházban dolgozott, mindössze hat és fél mérföldre a nyugati front vonalától. Felismerte, hogy a katonák túlélési esélyeinek növelése érdekében égető szükség volna egy biztonságos sterilizáló metódusra,  ezért egy angol vegyész, Henry Dakin segítségével kidolgozott egy eljárást, amely során a sebeket fertőtlenítő oldattal kezelte, katonák százezreinek életét és végtagjait mentve meg ezzel. Dakin az oldat kikeverését végezte, Carrel pedig az adagoló apparátust állította össze.

Forrás: Wikimedia Commons

A metódus hátulütője az volt, hogy rendkívül precízen kellett eljárni a fertőtlenítő folyadék összeállításakor. Az összetevők nem megfelelő arányú alkalmazása ugyanis vagy túlságosan irritáló, vagy túl alacsony hatásfokú oldatot eredményezett, márpedig a százékok hajszálpontos kimérését nem mindig tették lehetővé a hektikus harctéri viszonyok. Ugyanakkor Carrel és Dakin klóros oldatánál jó ideig nem mutakozott kevésbé rizikós megoldás, így a módszer még hosszú évekig meghatározta a sebellátás gyakorlatát mind háborúban, mind békeidőben. 

Bár a háború évei alatt nagyot lépett előre az orvostudomány a fertőzések megelőzésében, így is sok esetben kellett drasztikus szöveteltávolító műtétet végezni a sérültek életének megmentése érdekében.  Az ilyen beavatkozásokhoz eszméletlen állapotú betegre volt szükség, ami közvetve az anesztézia tudományának ugrásszerű fejlődését vonta maga után.  Az altatás területének egyik legfontosabb innovációja Henry Boyle szerkezete volt 1917-ben, amely először volt képes folyamatosan adagolni oxigén, dinitrogén-oxid és éter megfelelő aranyú keverékét, és az összes ma használatos altatókészülék működésének elvi alapjául szolgál.

A be nem gyógyuló sebek

A modern gyógyászat nem csak a fizikai sebek kezelésében szerzett értékes tapasztalatokat az első világégés során.  Bár egész iparág épült a maradandó sérüléseket szenvedett veteránok külsejének plasztikázására és végtagjainak pótlására, a fronton átélt események feldolgozása hazatérő katonák ezreinek jelentett az előbbieknél is nagyobb nehézséget.  A legtöbb esetben dokumentált mentális zavar a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) volt, amelyről ebből az időszakból részletekben gazdag leírásokkal bővülhetett a betegség szakirodalma. Kezdetben a jelenséget gyakran félrediagnosztizálták a tábori orvosok: fizikai tünetegyüttesnek, az agyszövetek roncsolódásának gondolták, amelyet a becsapódó lövedékek hanghatásának és lökéshullámának tulajdonítottak.

A háború utáni években a PTSD kísértett legtovább a harcok borzalmai közül, és ez betegség volt az, amely legkevésébé válogatott a győztes és a vesztes oldal katonái között. Mind a brit, mind a német kormányzat külön járulékalapot hozott létre kötelező jelleggel a háború mentális sérültjeinek kezelése céljából, amely intézkedések addig példa nélkül álltak, ezzel együtt akarva-akaratlanul belpolitikai szereplővé téve a betegségtől szenvedő veteránokat.

A PTSD kezelésére ma már ismerünk olyan lehetséges kezelési módokat, mint a például a kognitív viselkedésterápia, ugyanakkor ezek korántsem képesek olyan egzakt módon ellensúlyozni a poszttraumás mentális betegségeket, mint ahogyan a többi gyógyászati innováció tette azt a fizikai  sérülésekkel.  A pszichés sérülések gyógyításának esetlegessége már egy évszaddal ezelőtt is annak az üzenetét hordozta, hogy minden pozitív hozadéka ellenéresem érdemes a pusztításra az innovációk előzmozdítójaként gondolni: az orvostechnológia talán képes elfogadni a fegyvergyártók kihívásainak végtelen sorozatát, ám az nem valószínű, hogy a pszichológia és a pszichiátria oldaláról létezik bármilyen adekvát válasz azokra a lelki traumákra, amelyeket a háború feldolgozhatatlan élménye okoz.

Bogatin Bence

További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.