Az államszocializmus idején felnőtt generációk sok esetben nosztalgikusan tekintenek vissza az előző rendszer termékeire. Egyesek meggyőződésesen állatják, hogy a régi élelmiszerek egészségesebbek, jobb minőségűek voltak – „több volt bennük az anyag” –, míg mások inkább csak gyerekkoruk darabkáit látják ezekben. Néhány élelmes vállalkozó fel is fedezte az ebben rejlő üzleti lehetőséget, és bebizonyították, hogy a szovjet szféra szétesése után több évtizeddel újra van kereslet a múlt termékeire.

Forrás: Flickr

A kétezres évek elején hatalmas retro-hullám indult Amerikából, majd söpört végig a nyugati világon. A jelenség sajátos ízt kapott az egykori keleti blokk országaiba érve. A posztszocialista országokban a retro nem csupán egy régi kor esztétikájának felelevenítését jelentette, hanem egy letűnt rendszer, egy szinte nyomtalanul eltűnt életvitel újjászületését is.

Andrei Botescu egykori orvos-kutató a román Pegas biciklimárkát élesztette újjá. Mikor 2012-ben az Egyesült Államokból behozatott biciklijét ellopták, sokáig keresett valamit, amivel helyettesíteni tudja. Végül – az újbóli lopást elkerülendő – eldöntötte, hogy egy Pegast vásárol. Ez a román márka a magyar Csepelhez hasonlóan állami tulajdon volt, és monopolhelyzetet élvezett. Botescu felhívta az egykori gyárat, ahol közölték vele, hogy a bicikligyártással már felhagytak, és csak hadianyagot termelnek, így végül egy használt biciklit vett. Gyermekkorában mindenkinek Pegas kerékpárja volt, vagy legalább is egy ilyenről álmodott. Ez az emlék inspirálta arra, hogy rokonai és barátai segítségével, valamint minden megtakarítását kockára téve feltámassza a márkát. Szerencséjére a márkanevet senki sem védette le Ceaușescu bukását követően, így jogi akadályokba se ütközött. 2013-ban ötszáz biciklit adott el – ez a következő évre megduplázódott, 2015-ben pedig már háromezer

Csepel 125/50 1950-ből Nyíregyházán, a Múzeumok Éjszakája szabadtéri kiállításán. Háttérben egy Csepel 100/48 és egy Simson SR2. Forrás: Wikipedia Commons

Hasonló utat járt be Magyarországon Vidák László a Tisza cipővel. Vidák Nagy Britanniából importált lábbeliket, viszont egyszer mikor megpillantott egy régi, elnyűtt Tisza cipőt, előtörtek belőle gyermekkori emlékei. Úgy gondolta, van egy fogyasztói réteg, akik szívesen választanának egy olyan márkát, aminek van múltja, és nem túl mesterkélt. Bár a Tisza cipő korábban kétes hírnévnek örvendett, Vidák úgy gondolta, hogy ez csak azért volt, mert mindenki nyugati termékekre vágyott, és azokat túlidealizálta. Számításai bejöttek: 2003-ban megnyitotta első márkaboltját Budapesten, és napjainkra már hetet üzemeltet országszerte. Állítása szerint saját emlékei motiválták a márka újraindításához, de nem a Kádár-kori nosztalgia az, ami a sikerekhez vezetett: a vásárlók főleg a tizennégy és huszonkét év közötti korosztályból kerülnek ki, akik már az új rendszerben nőttek fel. A fogyasztók számára a márkát valószínűleg inkább az teszi vonzóvá hogy nem mainstream, valamint hazai fejlesztésű és gyártású. Az „idősebb”, harmincas generáció már inkább köti a Tiszát a Kádár-korhoz, de az ő esetükben sokszor ez a gyermekkort jelenti, és lényegében a gondtalanság után révednek.

Nem csak a Tisza cipő kapcsán vegyül némi patriotizmus a nosztalgiába. Laurentiu Banescu román vállalkozó 2013-ban nyitotta meg sörfőzdéjét, és kezdett el a múlt rendszer inspirálta italokat főzni – elmondása szerint ezek a sörök jó minőségű, helyi, természetes alapanyagokból készültek. Ezt a nézetét az országban sokan osztják: a Ceaușescu-rezsim alatti életet a háztáji gazdálkodással és természetes alapanyagokkal azonosítják, és úgy gondolják, hogy a feldolgozott, egészségtelen ételek a rendszer bukását követően árasztották el az országot. Korábban minden megyének saját söre volt, ez pedig a helyi identitás és büszkeség részét képezte. Bukaresttől északra, 114 kilométerre található főzdében Banescu és társai jelenleg a Zaganu nevű italt készítik, melynek neve egy, a korábban a régióban honos, mára kihalt sasfajra utal.

A Tisza cipőn kívül sok más termék is újra megjelent a magyar piacon. Több márka – például az Ultra mosópor vagy a Flóra szappan – szinte teljesen eltűnt a rendszerváltást követően, az újdonság varázsának elmúlásával viszont sokan visszatértek a régi termékekhez. Bizonyos áruk a kétezres években voltaképpen változatlan formában tértek vissza, mint például a Traubisoda. Viszont vannak olyanok is, amik fejlesztésen estek át, illetve egy egész termék család épült rájuk, mint például a Baba. Az Kádár-kor iránti nosztalgia újabb löketet nyert a közösségi média térhódításával: a Facebookon több tízezer követővel bíró oldalak specializálódtak a témára.

Szlovákiában és Csehországban még mindig nagyon népszerű a „csehszlovák kóla”, a Kofola. Forrás: Wikipedia Commons

A volt NDK területén külön kifejezést létezik a jelenségre, a nostalgie (nosztalgia) és az ost (kelet) szavak összerántásából létrejött Ostalgie. A német egyesítés után az egykori NSZK-ban gyártott termékek elárasztották a keleti területeket, és sokan egy idő után visszasírták a sokszor ugyan nem tökéletes, de megszokott, és szinte sosem változó árukat. Az NDK-s régiségeknek hatalmas piaca van – a keletnémet logókkal, szlogenekkel, ikonikus tárgyakkal díszített ajándéktárgyak pedig nem csak a turisták körében kelendőek. A Honecker-rezsim mindennapjait a közelmúltban több film is feldolgozta, például a Good bye, Lenin! vagy a Kleinruppin forever, valamint az ország területén több NDK-múzeum is működik. Lengyelországban több régi sorozatot is újravetítenek: A négy páncélos és a kutya című, eredetileg 1966 és 1970 között futó sorozatot 2001 óra hatszor adták le elejétől a végéig.

Szociológusok szerint több dologgal is magyarázható a volt kommunista állami márkák iránti kereslet megjelenése. A kilencvenes években végbemenő változások – a piacgazdaság és a demokrácia megjelenése – sokak számára tényleges életmódbeli javulást hozott, illetve sok új dolog vált elérhetővé, de ennek a változásnak is megvoltak a vesztesei. Akik ebben az időszakban már idősebbek voltak, vagy nyugdíjasok, nem tudtak élni az új lehetőségekkel, számukra esetenként egy élet munkája dőlt össze. A nehézipar összeomlása után sokan nem tudtak újra elhelyezkedni, mert nem volt megfelelő képzettségük – számukra az új lehetőségek csak a kirakatokban jelentek meg, sohasem váltak elérhetővé. Az idősek, akik az új technológiákat és módszereket már nem tudták magukévá tenni, sok esetben a társadalom peremére sodródtak. Voltak, akik túl sokat és túl gyorsan vártak a piacgazdaságtól, illetve nem tudatosult bennük, hogy az új lehetőségek új kockázatot is jelentettek. Így igaz, hogy nagyobbat lehetett nyerni, de bukás is sokkal fájdalmasabbá vált. Számukra vonzó lehet az államszocializmus nyújtotta viszonylagos biztonság és szociális ellátórendszer iránti nosztalgia. A mai harmincas-negyvenes generáció pedig inkább csak gyermekkor gondtalanságát idézik fel, amit nem befolyásolt nagyban az országok politikai berendezkedése.

NDK-s pólók: az Ostalgie egy megnyilvánulása. Forrás: Wikipedia Commons

Az utolsó és talán legérdekesebb fogyasztói csoport pedig a mai tizen-huszonévesek. Rájuk koncentrált a Kex édességgyár, mikor rájöttek, hogy a Rom nevű ostyaszeletet főleg olyan középkorúak és idősek fogyasztják, akik érzelmileg kötődnek az édességhez – viszont nem volt népszerű a fiatalok körében, akiknek nem volt ilyen kapcsolatuk a termékkel. Őket célozták meg az új reklámok, amikben például maga Ceaușescu kiabált rá egy tizenéves lányra. Azok számára, akik nem szenvedték meg a kommunista rendszert, és nem is tapasztalták meg a viszonylagos létbiztonságát, ezek a termékek egyszerűen csak retrónak számítanak, a bukott diktatúrák jelképi és ikonikus tárgyai pusztán ironikus díszítőelemeknek. A fiatalok sok esetben a rendszer abszurditását látják meg elsősorban, és ez a humor egyik forrásává válik.

Schuck Róbert

További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.