Öt évvel ez előtt kezdődtek azok a tüntetések a kairói Tahrir téren, melyek végül az Egyiptomot közel harminc éven át autoriter módon irányító Hoszni Mubarak lemondásához vezettek. A forradalom többi célja – mint például az ország demokratikus átalakítása – azonban nem valósult meg: az első szabad választásokon győzelmet arató Muhammad Morszitól a hatalmat 2013-ban katonai puccsal átvevő Al-Sziszi tábornok újra autoriter rendszert épített ki, a gazdasági problémákat nem sikerült orvosolni, és időközben az Iszlám Államhoz köthető erők jelentek meg a Sínai-félszigeten.
Hoszni Mubarak 1981-ben került Egyiptom élére, miután az előző elnököt, Anvar Szadatot – egyes pletykák szerint Mubarak utasítására – meggyilkolták. Hatalomra kerülése után pozícióját gyorsan megszilárdította, jelentős erőforrásokat fordítva a Állambiztonsági Szolgálat és a Központi Védelmi szolgálat megerősítésére. Szadat meggyilkolása után szükségállapotot rendeltek el: ez egész uralma alatt érvényben volt, leszámítva egy pár hónapos megszakítást a nyolcvanas évek elején.
A szükségállapot kiterjesztette a rendőrség jogkörét, felfüggesztette bizonyos alkotmányos jogok gyakorlását, illetve lehetővé tette azt is, hogy korlátlan ideig lehessen előzetesen fogva tartani a vádlottakat. Emellett korlátozta a civil mozgalmak működését, valamint betilthatóvá tett minden kormányellenes tüntetést és mozgalmat. A választásokon Mubarak egészen 2005-ig volt az egyetlen induló, mikor Ajmar Nour jelent meg kihívóként – őt azonban még a szavazás előtt bebörtönözték. A szegényebb néprétegeket az elérhető áron kínált ingatlanok, ruhák, bútorok és gyógyszerek tömegtermelésével próbálta megnyerni magának. A gazdaságot erős kontroll alatt tartotta, a legnagyobb vállalatok saját, illetve klientúrája kezében voltak.
PTSD: az ukrán háború új frontja
Az ellenzék által sokszor csak új fáraónak gúnyolt elnök pozíciója a 2008-as gazdasági világválság alatt kezdett meginogni. A recesszió hatására az egyiptomi gazdaság is nagymértékben lelassult, és a korábbi növekedésből is csak a felső rétegek – Mubarak klientúrájának tagjai – profitáltak. Az országban hatalmas tömegek éltek mélyszegénységben. A hatvanas években Egyiptom lakossága még csak harmincmillió volt, ez a szám azonban a gazdasági válság kezdetére hetvenkilencmillióra duzzadt.
A népesség nagy többsége a Nílus mentén lakott, negyven százalékuk kevesebb, mint napi két amerikai dollárból kényszerült megélni. Az egyiptomi társadalom nagy részét a fiatalok teszik ki, akiket képtelen felszívni a munkaerőpiac. További komoly problémát okozott a korrupció: a Transparency International jelentésében tízes skálán Egyiptom mindössze 3,1 pontot ért el. Rendszeresek voltak a rendőri túlkapások is: 2010. június 6-án két rendőr brutálisan agyonvert egy alexandriai fiatalt, Hálid Szaídot. A fiú deformált holttestének képei a közösségi média révén gyorsan országszerte elterjedtek, és az emberek több nagyvárosban is utcára vonultak.
Mubarak alexandriai palotája
A 2010-es tunéziai zavargások, és az országot 1987 óta önkényúrként vezető Zín el-Ábidín ben Ali megbuktatása után sok szakértő latolgatta, hogy egyfajta dominóhatás indulhat meg az arab világban, melynek következő eleme Mubarak Egyiptomja lehet. Hamarosan aktivisták kezdtek el országszerte brosúrákat osztogatni, melyeken Gene Sharp, az erőszakmentes ellenállás egyik meghatározó teoretikusának 198 elemből álló „erőszakmentes fegyver” listája szerepelt. 2011. Január 18-án, a tunéziai Mohamed Bouazizi példáját követve egy egyiptomi férfi felgyújtotta önmagát a parlament épülete előtt, majd további öten követték példáját.
A romló gazdasági viszonyok, at átláthatatlan kormányzati struktúra és Hálid Szaíd meggyilkolása egyre több egyiptomit motivált arra, hogy ellenzéki csoportokat szervezzen a közösségi média segítségével. Számos mozgalom végül megegyezett abban, hogy nagy, közös tüntetést tartsanak január 25-én – a Rendőrség Napján – a kairói Tahrir téren.
A házasság kötelékeiben vergődnek a japán nők
A demonstrálók a belügyminiszter menesztését, a minimálbér növelését, az elnöki mandátum korlátozását és a szükségállapot felfüggesztését követelték. Mubarak rezsimje a tüntetéseket zavargásoknak minősítette, és keményen fellépett ellenük. Kairó mellett több városban utcára vonultak az emberek, a rendőrség pedig ott is hasonlóképpen lépett fel: Szuezben két halálos áldozata is volt az összecsapásoknak.
A következő napokban a zavargások folytatódtak, a tüntetőkhöz egyre több ember csatlakozott. A Muszlim Testvériség bejelentette, hogy teljes mértékben támogatja a tüntetőket, Mohammed el-Barádei béke Nobel-díjas diplomata, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség korábbi vezetője is visszatért, hogy tapasztalataival segítsége az ellenzéki mozgalmakat. Január 28-áig több száz embert börtönöztek be, a halálos áldozatok száma pedig hétre emelkedett, ami még inkább feldühítette és erőszakosabbá tette a tüntetőket.
Zavargások Kairóban
Január 28-ára újra nagy közös tüntetést szerveztek az ellenzéki csoportok, amit a „Harag Napjának” neveztek el. Több tízezren jelentek meg a pénteki imák után a köztereken. A szervezést megnehezítendő kormányzat lekapcsolta a telefonszolgáltatókat, de az emberek az internet segítségével így is könnyedén tudtak kommunikálni. Az este folyamán a tüntetések sok helyütt nagyon erőszakossá válták, fosztogatások és gyújtogatások kezdődtek. Kairóban felgyújtották a kormányzó Nemzeti Demokratikus Párt központját. Mubarak rezsimje válaszként bebörtönözte El-Barádeit, valamint több ellenzéki vezetőt is, köztük a később kulcsszerepet betöltő Muhammad Murszit. Úgy döntöttek, hogy a hadsereget is bevetik a zavargások megfékezésére.
Január 29-edikén két kairói rendőrőrsöt is megtámadtak a demonstrálók, az összecsapásoknak tizenhét halálos áldozata volt. Egy dél-kairói börtönt szabályosan megostromoltak, ahonnan több bebörtönzött tüntetőt is sikerült kiszabadítani – rajtuk kívül iszlamista terroristák is kiszöktek. Egy nappal később vadászgépek köröztek a Tahrir tér felett, és Mubarak parancsot adott a hadseregnek, hogy használjanak éles lőszert a tüntetőkkel szemben. A katonák megtagadták a parancsot, arra hivatkozva, hogy az emberek védelmének céljából vannak a közterületeken. Több nagyüzemben is sztrájkba léptek a dolgozók, a kairói tőzsdét is határozatlan időre bezárták.
Február elsejére minden korábbinál nagyobb tüntetést szerveztek „Milliók menete” névvel. Az állami média pár ezer résztvevőről számolt be, a nyugati sajtó 100-250 000-re, az Al-Jazeera pedig kétmillióra becsülte a tüntetők számát. A hatalmas tömeg és a nyolc napja tartó tüntetések meghátrálásra késztették Mubarakot: az este folyamán bejelentette, hogy nem indul újra a következő választásokon. Úgy gondolta, ezzel orvosolta a problémát, és másnap reggel elrendelte, a Tahrir tér kiürítését. A tüntetők nem akartak távozni, ezért Mubarak-pártiakat küldtek a térre, akik teve- és lóháton, különböző fegyverekkel rontottak az ellenzékiek közé. Az idő közben szabadlábra El-Barádei a hadsereg beavatkozását sürgette.
Új telefonszámok Észak-Koreában
A folyamatos összecsapások és egyre nagyobb számban megjelenő, egyre erőszakosabbá és türelmetlenebbé váló tüntetők végül arra késztették Hoszni Mubarakot, hogy közel harminc évnyi önkényuralom után, 2011. február 11-én lemondjon. Ez a nap az 1979-es iráni iszlám forradalom évfordulója is volt.
A lemondást követően a Legfelsőbb Katonai Tanács vette át a hatalmat, feloszlatták a parlamentet, betiltva a korábban kormányzó Nemzeti Demokratikus Pártot. Ígéretük szerint hat hónapig maradtak volna hatalomban, azaz a következő választásokig, ahol a hadsereg nem szándékozott jelöltet indítani. Sokan nem bíztak bennük, és az utcákon maradtak. Hamarosan a Mubarak-rezsim több kulcsfiguráját is letartóztatták. Március 19-én népszavazást tartották az új alkotmányról, ahol a szavazók elsöprő, 77%-os többsége támogatta az új alaptörvényt.
Többen elégedetlenek voltak a változások sebességével, továbbá attól tartottak, hogy a hadsereg nem engedi át a hatalmat, ezért hamarosan újra több tízezren töltötték meg a Tahrir teret. Az események gyorsan eszkalálódtak: hamarosan újra országszerte sztrájkokat szerveztek és több városban is tüntetések kezdődtek. A demonstrációk gyorsan erőszakossá váltak, és több esetben is összecsaptak a civilek a hadsereggel. 2011. novembere és 2012. januárja között végül megtartották az első szabad parlamenti választásokat a Mubarak-éra után. Az új nemzetgyűlés Január 23-án összeült, és a Legfőbb Katonai Tanács átadta a hatalmat. A választásokat a Mohamed Murszi vezette, a Muszlim Testvériséghez szorosan kötődő, iszlamista Szabadság és Igazság Párt nyerte.
El-Barádei Morszit is az „új fáraó” gúnynévvel illete.
Június 14-én az alkotmánybíróság – melynek tagjait még Mubarak nevezte ki –érvénytelennek nyilvánította a választásokat, ugyanis határozatuk szerint alkotmányellenes volt az a törvény, mely kizárta a Mubarak-rezsim korábbi döntéshozóit a választásokból,. A parlamentet feloszlatták, és újra a hadsereg vette át a hatalmat az elnökválasztás eredményhirdetéséig. 24-én az Mohammed Morszit kiáltották ki győztesnek, aki így az első iszlamista államfő lett az arab világban. Novemberben egy határozatot adott ki, melyben megtiltotta a parlamentnek vagy bármilyen hatalomgyakorló szervnek, hogy rendeleteit módosítsa, vagy felülbírálja. Sokan ebben egy új önkényuralmi korszak kezdetét látták, és a Tahrir tér megint megtelt emberekkel. 2013. áprilisában huszonkétmillió aláírást gyűjtöttek össze Morszi lemondását követelve. Júniusban, az elnök beiktatásának évfordulóján hatalmas tüntetéseken követelték távozását, és július 3-án pedig katonai puccsal eltávolították a hatalomból. Adli Manszúrt választották meg ügyvezető elnöknek, de a valódi hatalmat a hadsereg feje, Abdel-Fatah el-Sziszi gyakorolta, aki a következő 2014-es választásokon aratott földcsuszamlásszerű győzelmével hivatalosan is az ország élére állt.
El-Sziszi fogadja John Kerryt
El-Sziszitől támogatói az ország helyzeténekstabilizálását és a rend megteremtését várták. Morszit és több követőjét bíróság elé állították, majd halálra ítélték. Az új vezető gazdasági reformjai és keménykezű irányítása ellenére a Sínai-félszigeten már megjelentek az Iszlám Államhoz köthető csoportok. Sokan egy új, katonai diktátort látnak benne, és úgy érzik, hogy az arab tavasz nem hozta el Egyiptom számára a várt változásokat.
Schuck Róbert
További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.
