A Dzsumbuj nyomában
2016. szeptember 22. írta: lumens

A Dzsumbuj nyomában

A város peremén című projekt a Gubacsi út és az Illatos út által határolt egykori lakástelepről kialakult sztereotípiákat szeretné árnyalni a szélesebb publikum számára a volt lakók emlékeinek bemutatásával. Thury Lili és Cseke Balázs projektvezetőkkel beszélgettünk.

Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

Hogyan született meg a IX. kerület, azóta elbontott telep emlékezetkutatásának az ötlete?

Thury Lili: Középső-Ferencvárosban nőttem fel, és az Illatos útra jártam iskolába egy darabig. Ebben az időben kezdett el foglalkoztatni a Dzsumbuj. Már akkor is tapasztaltam, hogy stigmatizálják, hiszen a média Budapest leghírhedtebb nyomornegyedeként definiálta. 2014 augusztusában felszámolták az utolsó épületet – érdekelt, hogy a lakók hogyan élték meg a lakótelep felszámolását, az egész ottlétüket, illetve hogy folytatódott az életük. 2015 nyarán Ivanyos Judittal egy emlékezetkutatás ötletével kerestük meg Vigvári András és Balla László szociológusokat. Egy egyesületen keresztül pályáztunk a Norvég Civil Alaphoz, és miután megnyertük a pályázatot, 2015 szeptemberében önkénteseket kezdtünk el keresni az interneten és többek között a Mérei Ferenc Szakkollégiumban.

Kik alkotják a projekt csapatát? Milyen feladatokat látnak el?

Thury Lili: Ez nem egy akadémikus kutatás, a célcsoport sem feltétlenül az. Ez egy civil kezdeményezés, amellyel életutakat szeretnénk megismerni, árnyalni a Dzsumbujról kialakult képet, és még láthatóbbá tenni a történetét. Többféle médiummal - többek között fotóval, hanggal, videóval, közösségi programokkal stb. - mutatjuk be az anyagot, hogy ez minél közelebb hozza a Dzsumbuj történetét az emberekhez. Ezért akartuk, hogy a csapatunk tagjai minél több területről érkezzenek. Így több szempontból tudjuk megközelíteni a témát. Fontosnak tartjuk, hogy volt lakókat is bevonjunk a projektbe. Közülük néhány fiatal már sokat segített, és számítunk rájuk pár program megtervezésében, lebonyolításában is.

Cseke Balázs: A csapatot főleg egyetemisták vagy végzett szakemberek alkotják. Van közöttünk szociológus, művészettörténész, fotós, grafikus, média és kisebbségpolitika szakos hallgató is. Jelenleg hárman koordináljuk a projektet: Tóth Fruzsina Márta, Thury Lili és én. Személy szerint nekem azért tetszett meg az önkénteseket kereső felhívás tavaly ősszel, mert eddigi tapasztalataim alapján az alapszakos hallgatóknak az egyetemeken többnyire nincs esélyük egy kutatáshoz csatlakozni, pláne érdemben részt venni benne. Itt pedig egy kész kutatási tervvel vártak minket, majd ez alapján kezdtük meg a közös munkát. A terepmunkát megelőzően narratív életútinterjú-készítést, kutatásmódszertant, társadalom- és várostörténetet tanultunk, amiből rengeteget lehet profitálni.

2016 telén kezdtük el feldolgozni a volt lakókkal készített mélyinterjúkat – emellett tartjuk is az érintettekkel a kapcsolatot. Létrehoztunk egy Facebook- és egy Tumblr-oldalt is, ahol képeket, rövid történeteket osztunk meg, várjuk a további írásos és fotó emlékeket, illetve válaszolunk az üzenetekre.

Kapnak külső támogatást a kezdeményezés megvalósításához?

Thury Lili: A Norvég Civil Alaptól kaptunk támogatást a projekt előkészítésére, azonban tevékenységünk most már teljesen önkéntes alapon folyik. Ezért folyamatosan pályázunk, keressük a lehetőségeket, hogy kitűzött céljainkat a pénzügyi gondok ellenére is megvalósíthassuk.

Fotó: Gunther Dóra

Miért pont az Illatos útit emelték ki – és lett „a Dzsumbuj” – a többi, hasonló körülményű telep közül a múlt században?

Cseke Balázs: Budapesten - különösképpen Ferencvárosban és Kőbányán - az első világháború után több barakktelep, nyomornegyed alakult ki. Ilyen volt például a Mária Valéria-telep, az Auguszta-telep és a Zita-telep. A harmincas évek egyik legfontosabb szociálpolitikai döntése az volt, hogy téglaépületeket építettek a rászoruló családoknak és elkezdték ezeknek a fabarakkoknak a felszámolását. Négy nagyobb lakástelep épült ebben a korszakban a Bihari és Ceglédi úton, a Hős utcában és az Illatos úton. Úgy tudjuk, azelőtt minden hasonló nyomortelepet dzsumbujnak hívtak. Nem lehet pontos választ adni arra, hogy miért pont az Illatos úti sajátította ki ezt a nevet.

Thury Lili: A Hős utca és a Bihari utca sincs a belvárosban, de az Illatos úti háztömböket szinte egy gyártelepre építették, inkább peremvidéknek számít. Talán ez is közrejátszik, bár ez csak feltételezés.

Cseke Balázs: Nem állnak rendelkezésünkre hivatalos adatok e kérdés kutatásához, hiszen ez nem egy közigazgatásilag létező, adminisztratív fogalom, hanem a népnyelv aggatta rá. Az biztos, hogy az építése után néhány évvel Dzsumbujként emlegette mind a város, mind a telep saját magát.

Nemcsak nevet jelentett, hanem identitást is?

Cseke Balázs: A külvilág stigmaként használta, miközben az ottani lakók lokális identitást építettek maguknak belőle azáltal, hogy „dzsumbujistának” hívták magukat. Beköltözni, vagy külsősként az Illatos úti telepre menni nehéz lehetett, hiszen az elmesélések és a szakirodalom szerint összezártak a lakók és egy zárt, egyedi érték- és normarendszerrel rendelkező közösség alakult ki.

Thury Lili: Maga az épület struktúrája is ezt erősítette. Rengeteg ember élt ott egymásra utalva, ez is fokozta az összetartást.

Fotó: Kalló Iván

Mélyinterjúkkal, film- és fotódokumentációkkal, illetve közösségi programokkal dolgozzák fel az egykori lakók élettörténeteit. Ők mennyire nyitottak az interjúk készítését illetően? Milyen érzéseket váltanak ki belőlük a hajdani Dzsumbuj-emlékek, és azok publikussá tétele?

Thury Lili: Eleve nehéz kihívás volt felvenni a kapcsolatot az egykori lakókkal, hiszen különböző helyeken élnek a kiköltöztetés óta. Felkerestük Kecskés Évát, a Dzsumbuj Help egykori vezetőjét, és a Kék Pont Alapítványtól Dávid Ferencet, ők is segítettek abban, hogy több volt lakóhoz eljussunk. Egy fiú, aki a Dzsumbujban nőtt fel, eleinte sokat segített a kapcsolatfelvételben, ő mutatott be minket több régi lakónak. A IX. kerületi családsegítőtől is kaptunk címeket, így találtunk rá arra a 20-30 főre, akik meséltek nekünk az ottani életükről. Többnyire nyitottan fogadtak minket – egyesek szívesen emlékeztek, mások szorongva idézték fel a történteket. Az érződött, hogy kevesüket hallgatták bármikor is másfél-két órán keresztül a dzsumbujbeli életükről. A sok pozitív történet miatt azt a kritikát kaptuk, hogy idealizáljuk az ottani életet, de ha ezt nézzük, akkor hozzá kell tenni, hogy többen a volt lakók közül egyáltalán nem szerettek volna beszélgetni velünk. Ha el akarják felejteni a Dzsumbujt, mert nagyon rossz emlékek fűződnek hozzá, akkor miért mesélnének róla? Ez, a volt lakók beszélgetésre való hajlandósága, eleve egy szűrőt képez.

Cseke Balázs: A megnyíláshoz is időre volt szükség. Többször előfordult, hogy megkértük őket, meséljék el az élettörténetüket, amire csupán pár mondatban feleltek. Azt gondolom, erre minden ember így reagált volna, ha egy idegen ilyen kéréssel áll elő. Ahogy aztán kérdezgettük őket, és látták, hogy az érdekel minket, ők hogyan élték meg a történteket – ez a lényeg –, és megértették, mi a célunk mindezzel, úgy fokozatosan felengedtek. Rendkívül mély és megrázó történeteket osztottak meg velünk.

A kapcsolatfelvétel viszont most már valamivel könnyebb, mióta aktívan jelen vagyunk a közösségi médiafelületeken. Pár hónapja azt vettük észre, hogy egy-egy poszt, megosztott rövid történet alá sokan kommenteltek, és egyik napról a másikra megugrott a lájkolók száma.

Thury Lili: A többségnek nem jelentett gondot az a kérésünk, hogy az életútjuknak egy részét publikálni szeretnénk. Mindig előre jeleztük és világosan elmondtuk, miről van szó pontosan, és a belegyezésüket kértük. Volt, aki inkább anonim módon szerette volna az emlékeit publikálni, és volt, aki arccal is vállalta a megjelenést.

Milyen életstratégiával rendelkeztek a „dzsumbujisták”? Egyáltalán mi állt a rendelkezésükre a város szélén, egy szűk telepen?

Thury Lili: Az infrastruktúra egy darabig valamennyire kiépítettnek számított, bár kevés bolt állt a környéken, nem ezek jelentették az igazi problémát. Sokat kellett nélkülözniük, és nélkülöznek még ma is jó páran. A létminimum alatti életmód és a lakhatási szegénység nem oldódott meg azóta sem. A Dzsumbujban - a közhiedelemmel ellentétben - rengeteget dolgoztak, bár nyilván nem mindenki. Például sok nő napi 12 órát dolgozott, főleg fizikai munkát: zöldséget árultak, gyárban vagy takarítóként robotoltak.

Cseke Balázs: Korszaktól függött, hogy mikor hogyan éltek. Ha már a nőket említettük, amellett, hogy sok nő munkát vállalt, folyamatosan takarítottak és igyekeztek rendben tartani a szoba-konyhás, nagyjából a 28 négyzetméteres lakásokat, ahol akár 10 ember is együtt élt. Emellett állandóan mostak, hogy a gyerekek tiszta ruhában mehessenek iskolába. Természetesen ezt a tendenciát sem lehet általánosan kijelenteni, viszont interjúztam olyan hölggyel, aki a kilenc gyermek mellett éjjel-nappal azon dolgozik, hogy mindig meglegyen a főzés, mosás, takarítás.

A nők rendkívüli erőfeszítéseit is szeretnénk bemutatni majd, mert erről általában nem szokott szó esni.

Forrás: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

Kettős konfliktus keletkezett egyrészt maguk a lakók (régi és régi, régi és új), másrészt a lakótelep és a „külvilág” között. Hogyan zajlottak le és enyhültek akár rövid időre ezek a feszültségek? Miként emlékezik vissza az egyik és a másik oldal?

Cseke Balázs: A Dzsumbuj védelmet adott ennek a zárt közösségnek. Ha elmentek szórakozni, rögtön kirekesztéssel szembesültek. Ezért leginkább a már amúgy is zsúfolt lakótelepre szorultak vissza. Természetes, hogy veszekedések, verekedések törtek ki, mivel egy szűk területen rengeteg embernek kellett együtt élnie rossz életkörülmények között, privát szféra nélkül. Beleláttak, -hallottak egymás életébe, mivel a falak papírvékonyak voltak, a belső körfolyosók pedig téglalap alakban húzódtak.
A kilencvenes években a nehézipar megszűntével vidékről – falvakból, kertes házakból –sok család költözött be a Dzsumbujba, ami tovább növelte a belső káoszt, a konfliktushelyzetek számát és megjelentek az etnikai konfliktusok is, ami addig nem volt nagyon volt jellemző.

Thury Lili: Az „őslakosok” - így hívják magukat azok, akik ott születtek a Dzsumbujban, sőt, már több generációra visszamenőleg is ott éltek a felmenőik - feltételezhetően úgy élték meg az újabb beköltözéseket, mint a „bevándorlók” betolakodását. Sőt, sokan úgy vélték, hogy később az új lakók miatt kellett elbontani az otthonukat – közben nem ez állt a háttérben. Ha viszont arról volt szó, a régi és új ott élők megvédték egymást, lévén mind “dzsumbujisták”.

Thury Lili: Említettem már, hogy egy percre a Dzsumbujtól jártam iskolába. Az akkori igazgatónk az első nap azt mondta nekünk, hogy ne menjünk balra, a telep felé. Már akkor sem értettem, mire jó az iskolai félelemkeltés a Dzsumbujjal szemben. Persze, senki sem tagadja, hogy történtek ott durva dolgok – viszont szerintem nem szabad egy egész lakóközösséget homogenizálnunk, néha közvetlen tapasztalat nélkül kijelentve, hogy ott mindenki bűnöző.

A jelenlegi életükről, életkörülményeikről is mesélnek a megkérdezettek?

Thury Lili: Megoszlik a vélemény, de jó páran visszasírják a Dzsumbujt, a közösséget és az akkori életüket. Többen mesélték, hogy bizonyos szempontból biztonságosabb és olcsóbb volt az ottani lét. Bár amint jobban belemélyedtek a mesélésbe, mondták, hogy a végefelé az egyre jobban pusztuló állapotok miatt tényleg le kellett bontani, nem maradhatott volna minden ugyanúgy. És igen, akkor menekülni akartak onnan. Van olyan, aki a jelenlegi, kertes házában, a közösség hiánya miatt nem érzi annyira jól magát.

Cseke Balázs: Elköltöztették őket, sokan társasházba kerültek, ahol azt tapasztalják, hogy a szomszédok feljelentik, ha a gyerek hangoskodik – azaz nem maguk között oldják meg a problémákat, mint a Dzsumbujban tették.

Thury Lili: Illetve azt is nagy traumaként lehet megélni, amikor egy erős lakóközösséget hirtelen szétrobbantanak. Nyilván nem mindenki volt mindenkivel jóban, de arra is volt példa, hogy egy egész emeletnyi családot szórtak szét a kiköltöztetéskor.

Cseke Balázs: Itt valamilyen szinten számíthattak egymásra. Azáltal viszont, hogy nem volt megfelelő az utánkövetés, magukra hagyták őket. Kaptak valamennyi pénzt vagy önkormányzati lakást, de magukon kívül nem számíthattak másra. Hogyan építik fel az új életüket? Valakinek ez nem sikerült, nem volt megfelelő lehetősége rá. Gyakran az új társasházban eleve úgy fogadták, hogy „ő a Dzsumbujból jött”.

Fotó: Erdei Krisztina

Tehát kihat a múltjuk a mostani életükre? Az akkori megbélyegzés ma is él?

Cseke Balázs: Gyakran a dzsumbujista a stigma kíséri őket. A Dzsumbujban laktak? Akkor biztos bűnözők. Így nehéz új életet kezdeni. Mi legalábbis gyakran ezt tapasztaltuk azoknál, akikkel beszéltünk – de biztosan léteznek ellenpéldák is.

A külvilág gyakran az agresszión és csatazajon kívül nem tud mást felidézni a Dzsumbuj életéről. Az interjúkészítések során milyen egyéb értékekkel találkoztak Önök?

Thury Lili: Kiemelném életerejüket és a nők hihetetlen munkabírását, találékonyságát – azt, ahogyan megtervezik egy napjukat és koordinálják a családot. Emellett mindegyik történet rejtett megrázó és szép momentumokat. Gyakran elérzékenyültünk a hallottaktól. Tényleg, le a kalappal, sokan mennyi mindent elviseltek, véghezvittek nagyon nehéz körülmények között.

A napokban a projekt Facebookon létrehozott egy csoportot, főleg a hajdani lakók számára, ahol közös emlékeket oszthatnak meg egymással. Eddig mit tapasztaltak, mekkora rá az érdeklődés?

Cseke Balázs: Ugyebár láttuk, hogy mekkora aktivitás képződött a Facebook-oldalunkon azáltal, hogy egyesével elkezdtük felvenni a kapcsolatot a hajdani lakókkal, és ők is megtaláltak minket. A Facebook-csoport lehetőséget ad nekik arra, hogy könnyebben felvegyék egymással a kapcsolatot, hiszen szétszóródtak a városban és az agglomerációban. Az, hogy megtalálhatják egymást, beszélgethetnek, nosztalgiázhatnak, talán segítséget, pozitívumot jelenthet számukra a mindennapok nehézségeivel szemben. Tegnap chateltem egy nővel, aki a Dzsumbujban élt gyerekkorától fogva. Nagyon árnyaltan látja az egész témát, örül, hogy ki tudta hozni onnan a gyerekeit. Fokozatosan egyre több emléket osztott meg velem, képet is küldött az akkori évekről. A közeljövőben szeretnénk a csoportot különböző kérdésekkel és játékos feladatokkal aktivizálni.

2017 tavaszán egy ingyenesen látogatható eseménysorozatot terveznek megrendezni…

Thury Lili: Igen, és a szervezésbe bevonnánk volt lakókat is, figyelembe véve, ők mit szeretnének. Mindenképpen fontosnak tartanánk az interjúk alapján egy hangjátékot, azaz egy audio-sétát létrehozni a Dzsumbuj telkén és környékén, ami interaktív játékká alakulna. Emellett tervezünk Dzsumbuj-napokat, amelyre a régi lakókat és a szélesebb publikumot egyaránt szeretettel várjuk. Fotó- és videó–anyagainkat mutatnánk itt be, pikniket és gyerekprogramokat is szerveznénk a Ferencvárosban.

Cseke Balázs: Egy weboldal is épül, amin közérthető cikkeket fogunk publikálni a teleppel kapcsolatban. Kifejezetten a lakók részére készül egy kiadvány, amit közösen készítünk több lakóval. A Dzsumbuj története, lebontása mindenképpen szerepelne benne más, fogyasztható tartalommal egyetemben. Hiszen rengeteget kaptunk tőlük azáltal, hogy intim történeteket tártak fel előttünk. Ezzel a kiadvánnyal szeretnénk meghálálni a segítségüket. A Dzsumbuj-napokon mutatnánk be.

Thury Lili: A fentiek mellett a kerekasztal-beszélgetések és az élő könyvtár is szerepelnek a terveink között.

Cseke Balázs: Ezt a komplett empirikus kutatást, tudásanyagot szeretnénk megosztani egy konferencia keretén belül a szakmai célközönséggel is. A későbbiekben pedig más városszociológiai műhelyekkel együtt egy tanulmánykötetet tervezünk.

Azt mondanám, hogy három területre lehetne osztani a célközönségünket: a volt lakókra, a szélesebb, budapesti publikumra, és az akadémikus közegre.

Hogyan fogják elérni a kritikusabb publikumot?

Cseke Balázs: Szerencsére, egyre több megkeresést kapunk, például októberben a Budapest Pontban fogjuk bemutatni a projektet, meghívást kaptunk a Romakép Műhely tavaszi programjába, illetve jövőre a Labor Galériában is lesz kiállításunk.

Szabó Annamária

 

Kövessen minket a lumens.hu-n, illetve Facebook-on is!

A bejegyzés trackback címe:

https://lumens.blog.hu/api/trackback/id/tr4811734813

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Márk_Márk 2016.09.22. 13:16:03

"Hogyan született meg a IX. kerület, azóta elbontott telep emlékezetkutatásának az ötlete?"

Aki ennyire látványosan nem beszél magyarul, és a helyesírást sem ismeri, mi a lófaszért erőlködik az írással?

Buchhalter 2016.09.22. 15:53:09

Ez a cikk egy nagy ömlengés.Némelyik alany meg ostoba naiva,jaj szegény ott lakók ,ki lettek rekesztve.Persze,biztos nem adtak rá okt.