„Egyfajta közvetítők vagyunk aközött, ahonnan indul az egyén és ahová szeretne eljutni”
2015. november 26. írta: lumens

„Egyfajta közvetítők vagyunk aközött, ahonnan indul az egyén és ahová szeretne eljutni”

Aluljárókban, az utcán vagy éppen egy zsúfolt buszmegállóban: akárhol is találkozunk otthontalanokkal, a legtöbben bizalmatlanul, előítéletek sokaságával és gyakran félve fordulunk feléjük. A mögöttes, belső értékeket legtöbbször nincs is alkalmunk felfedezni: minderre igyekszik a Közel Hozzánk Szervezet elnöke összpontosítani, megismerve az egyéneket, legyen szó utcára került felnőttekről vagy gyermekotthonban élő kicsikről. Az alapítvány programjairól, eddig elért sikereikről és a fedél nélkülieket érintő nehézségekről is kérdeztük Kovács Orsolyát.

Hogyan vezetett az út az egyetemről egy alapítvány élére?

Komáromból Budapestre felkerülve nagyon éles váltás volt azt látni, hogy milyen szintjei vannak a társadalmi mobilitásnak. Tanulmányaim miatt kezdetektől fogva sokat fordultam meg pszichiátriákon – akkor még csak körülnézni, – ahol nagyon sok hajléktalan élethelyzetű emberrel találkoztam. Úgy éreztem, ezeknek az embereknek egyáltalán nincs szociális hálójuk, amellyel reintegrálni lehetne őket a társadalomba. A Corvinusnak és az ELTE-nek is központi célja a tehetséggondozás, és én is hiszek abban, hogy minden emberben meg lehet találni azt, amiben különleges és ami esetleg kisegítheti abból a helyzetből, amelybe éppen került.

Szerveztünk is egy hajléktalan tehetségkutatót, ahová nagyon sokan jelentkeztek. Eleinte ugyan féltünk az emberek hozzáállásától, ám meglepően sokan jelezték felénk, hogy szívesen megmutatnák, hogyan tudnak énekelni vagy verset írni. A gálaesten közel háromszáz ember vett részt, melynek fele hajléktalan, másik fele diák, vagy érdeklődő volt. A „versenyzők” felajánlották, hogy elmennének gyermekotthonokba bemutatni előadásaikat. Nekem fantasztikus érzés volt lehetőséget biztosítani számukra a bemutatkozásra, – nekik pedig talán az jelenti a legnagyobb segítséget, ha ők segíthetnek.

Eleinte, mikor kitaláltuk a tehetségkutatót, még nem volt előttem egy alapítvány képe – egyik projekt hozta a másik ötletét. 2011-ben négyen-öten kezdtük meg a munkát, később egyre többen csatlakoztak: nagyon sok fiatalt tudtunk így megmozgatni. A jelenlegi ötven fős csapatba beleértjük azt a kemény magot, akik a szervezést végzik és azokat az önkénteseket, akik saját idejüket feláldozva csatlakoznak projektjeinkhez hosszabb rövidebb időre. Egy fokozatos fejlődés eredményeként 2013. szeptemberében jött létre a “Közel Hozzánk”.

Egyetemistaként milyen célkitűzésekkel indították el ezt a szervezetet?

Sok pszichológus vagy szociológus hallgató csak az iskolapadban tanulta a szakmát, én viszont ebben nőttem fel: kezdetektől fogva mindez egy nagyon erős tereptanulmány volt számomra. Lehet, hogy még nem volt diplomám, de keményebb esetekkel foglalkoztam, mint egy néhány évtizede tevékenykedő pszichológus.

Azt tudtuk, hogy nem szeretnénk létrehozni egy újabb hajléktalan-ellátó szervezetet, amely például az otthontalanok ruházkodását, étkezését vagy lakhatását koordinálja. Igyekeztünk azonban megtalálni egy olyan szegmenst ebben a szférában, ahol hasznosak tudunk lenni és amit mi magunk tudjuk működtetni, – így tűztük ki célul a lelki segítségnyújtást. Nem adunk például szállást, de segítünk abban, hogy megfelelő önbizalommal és kisugárzással tudjon magáról valaki néhány szót mondani egy állásinterjún vagy albérlet keresésekor. Egyfajta közvetítők vagyunk aközött, ahonnan indul az egyén és ahová szeretne eljutni.

Forrás: Pixabay

Milyen csatornákon keresztül kapcsolódik a szervezet tevékenysége a hajléktalanok megsegítéséhez?

Kilátogatunk hajléktalanszállókra, eltöltünk ott egy-két estét és beszélgettünk velük. Egy mentorprogram keretében szakemberek segítségével fejlesztjük készségeiket: saját bőrükön tanulhatnak kommunikációs technikákat és konfliktuskezelést. Minden társadalomban és közegben kulcsfontosságú tényező az együttműködés: igyekszünk ezért is játékos, csapatfejlesztő feladatokat összeállítani.

Gyakori probléma az agresszió is – ilyen esetekben direkt választunk ki egy olyan játékot, amelyben együttműködéssé lehet átalakítani az ingerültséget. A program hosszú távú célja, hogy a képzésben részt vevő hajléktalanok szétterjesszék tudásukat a többi otthontalan között: sokkal hitelesebb, ha saját társaikon látják a pozitív irányú változást, és egymást fejlesztik.

Rendszeresen tartanak gyermekotthonokban is fejlesztéseket..

A képzéseinken részt vett otthontalan felnőttek szinte teljesen saját lábra tudtak állni és bekapcsolódtak más programjainkba: velük közösen járunk gyermekotthonokba fejlesztéseket tartani.

A hajléktalanok egy része otthonban nő fel és a gyermekellátásból egy idő után az utcára kerül. Ez ellen szerettünk volna tenni valamit – így jutottunk el ezekbe az otthonokba is. Gyermekként még formálható az ember és a kötődési mintákat is könnyebb kialakítani. Nagyon versengő légkör uralkodik ezekben az intézményekben, amely a személyiség teljesen más irányú elmozdulása felé hat, mint egy átlagos családban felnövő gyermek esetében. Immár két éve járunk havi rendszerességgel ugyanazokhoz a gyerekekhez és nagyon szoros kapcsolatok alakultak ki a bentlakók és az önkéntesek között: a gyerekek megtapasztalhatják, hogy léteznek olyan kapcsolatok, amelyek számítanak és csak önmagukért léteznek.

Mi a leggyakoribb oka a hajléktalanná válásnak?

Mindig nagyon sok ok együttese áll a háttérben – egy okra visszavezetni a problémát tévútra vinné annak kezelhetőségét. Ha ténylegesen egy tényező lenne a gond forrása, akkor annak az egynek a megoldásával csökkenne a hajléktalanok száma. Általában van egy szociális oldala a problémának: amikor valaki anyagi nehézségekbe kerül – legyen az válás, betegség, munkahelyvesztés miatt –, akkor nincs egy olyan szociális megoldás, amelynek segítségével talpra tudna állni. Átmeneti megoldásnak sokan választják a baráti vagy családi segítségnyújtást. Egy idő után azonban már nem tudják vagy nem akarják ezt elfogadni: ekkor zuhannak bele a hajléktalan létbe. Akinek nincs családja vagy baráti köre, annál sokkal gyorsabban zajlik le ez a folyamat.

Klasszikus út a mentális megbetegedés is. Ezt az állapotot az egyén környezete vélheti egyfajta őrületnek, amitől félni kell. Könnyen kerülhet így valaki először a pszichiátriára, onnan pedig az utcára. Egyértelműen azonban semmiképpen sem mondhatjuk, hogy valaki önhibájából vagy a társadalom hibájából lesz otthontalan: legtöbbször ennek a kettőnek az interakciójáról van szó.

Létezik-e valódi újrakezdés egy otthontalan számára?

Hiszek az újrakezdésben, azonban alacsony arányban valósul meg. A hajléktalan lét megtapasztalása nagyon mély nyomokat hagy az emberben, melyet az otthontalanságba visszaesők magas száma mutat a legjobban. Mindent meg lehet szokni: teljesen átalakul az igényszint, elveszik a remény és ezáltal a motiváció is. Néha sokkal jobb a biztonságos rossz, mint a bizonytalan jó – a hajléktalan léthez ugyanis nagyfokú szabadság is társul: nincs mit veszíteni és senki sem mondhatja meg, mit szabad és mit nem. Az újrakezdés során sokan kiszolgáltatottnak érezhetik magukat, ami ismét visszataszíthatja őket korábbi állapotukba.

Vannak azonban dolgok, amelyekben sokkal jobbak, mint mi. A túlélési ösztön igen erős ezekben az emberekben: olyan dolgokban is meglátják a lehetőséget, amelyekben nekünk eszünkbe sem jutna. Szemétből képesek továbbárusításra alkalmas árucikkeket előállítani. Természetesen ez nem nagy összeg, de a túlélésre mindenképp elegendő.

Forrás: Flickr

Rengetegen az utcán töltik az éjszakákat, holott van elegendő férőhely a szállókon. Miből fakad az ellentmondás?

A szállók jelentős része magas elvárásokat támaszt a hajléktalanokkal szemben: betegen, ittasan, agresszív állapotban nem fogadnak be senkit az utcáról. Számunkra ezek elfogadható szabályok lennének, nekik azonban sokszor nehézséget jelent betartásuk. Valamiért nem tudtak beilleszkedni a társadalomba, itt pedig ismét egy olyan elvárás-rendszerrel találják szemben magukat, amelynek nem tudnak megfelelni. Ennek következtében nem fognak bemenni ezekre a szállókra: fontosabb a szabadságuk.

Léteznek kevésbé szigorú szabályok szerint működő befogadó helyek – ezek meg is telnek minden éjszaka. Tény viszont, hogy igencsak lepusztult környezetben térnek nyugovóra az itt megszállók: bűz és rovarok lepik el a hangárszerű épületeket.

A szállókon dolgozó szociális munkások száma eltörpül a hajléktalanokéhoz képest, így létező probléma az egymás közötti agresszió és lopás, ami szintén az utcán maradás mellett szól.

Megfigyelhető-e változás a hajléktalanság összetételét illetően?

Kialakult egy új réteg. Tíz - tizenöt évvel ezelőtt nem volt számottevő a romák száma, jelenleg ez az arány körülbelül 26%. A leszakadó – szintén főleg roma – falvakban nagyon magas szintre lépett a szegregáció: nincs mit enniük az embereknek, a szegény a szegénytől lop. Sok férfi érkezik Budapestre a jobb lehetőségek reményében, azonban a legtöbb esetben nincs anyagi keretük egy munkásszálló megfizetésére: ők is a hajléktalanszállókon vagy az utcán kénytelenek tölteni az éjszakát – az alkalmi munkákból, guberálásokból származó keresetüket pedig hazaküldik. A távollétnek köszönhetően keletkezik egy érzelmi űr, elszakadnak a korábbi kötelékek: nem biztos, hogy később képesek visszatérni otthonukba. Mindez egy hatalmas szociálpolitikai hiányosság.

Mennyire küzdelmesek anyagi szempontból az alapítvány mindennapjai?

Igyekszünk mindent a nullából kihozni. Azt látjuk, hogy sok alapítvány már nem a tevékenység miatt működik, hanem fontosabb szerepet kapnak az anyagi támogatások. Nálunk az önkéntesek tényleg önkéntes munkát végeznek. A szponzoraink között vannak magánemberek, ezen felül nagy multinacionális vállalatok által, nonprofit szervezetek számára meghirdetett pályázatokon indulunk, illetve kreatív aukciókat is szervezünk: az otthontalanok festményeit, produktumait értékesítjük.

Eddigi pályája során mi volt a legmegrázóbb sors, amellyel találkozott?

Egy nagyon intelligens és szerethető hajléktalanhoz kötődik, akit már idős úrként ismertem meg. Hamar bekapcsolódott az alapítvány által szervezett fejlesztő programokba és a tehetségkutatóba is: verseket írt. A nagy fordulatot az életében egy kvízműsor hozta meg, ahol több millió forintot nyert, amelynek egy részét azonnal szétosztotta társai között. Amikor már minden az újrakezdés irányába mutatott, kialakult nála egy rákos megbetegedés. Betegen is tovább írt, eljárt a programjainkra, végül azonban legyőzte őt a kór. Azt gondolom, hogy ő egy nagyon fontos példakép sok otthontalan számára arra,: hogyan lehet embernek maradni és megőrizni méltóságát a rengeteg nehézség és küzdelem ellenére. Ráadásul nyugodtan elhagyhatta volna a hajléktalan közeget – azonban nem tudott és talán nem is szeretett volna teljesen kiszakadni.

Elsősorban pszichológusként vagy szociológusként fordul az emberek felé?

Identitásomban már összeolvadt a kettő. Minden embernek van valamilyen hívása az életben: nekem a szegénységhez való kapcsolódás. Egy középosztálybeli családból származom: nem kellett megtapasztalnom az éhínséget vagy a pénztelenséget, ugyanakkor mérhetetlenül igazságtalannak érzem az effajta különbségeket. Míg a lehetőségeimnek csak saját magam szabhatok határt, addig mások számára sokkal szűkebb ez a halmaz. Többek között ezt a halmazt próbáljuk bővíteni a Közel Hozzánk tevékenysége során.

Horváth Daniella

Névjegy:

Kovács Orsolya, a Közel Hozzánk önkéntes szervezet vezetője, pszichológus. Tevékenysége központjában otthontalan felnőttek és gyerekek, valamint önkéntesek fejlesztése áll. Bővebb információk a szervezetről: kozelhozzank.hu

 További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.

A bejegyzés trackback címe:

https://lumens.blog.hu/api/trackback/id/tr698115636

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.