Európa csendes, újra csendes – legalábbis ahhoz képest, amilyen nyár közepén volt. Felépült a déli kerítés, kevesebb menekült jön Magyarországra, közeleg a tél, megdermednek a vándorlási útvonalak. Mi a hazai és európai helyzet most, mik az eddigi tanulságok, és mire számíthatunk még? Négy, különböző tudományterületekkel foglalkozó szakértő mondta el véleményét ezekről a kérdésekről az Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium (ARTSZ) által rendezett Szakkollégiumok Éjszakája 2015 egyik kerekasztalánál az ELTE Társadalomtudományi Karán.

Fotó: Szabó Márton / lumens.hu

Mit gondolnak arról, hogy véget ért az Európa területére érkező menekülthullám, hogyan értékelnék az intézkedések hatékonyságát és az egész folyamatot pár hónapnyi visszatekintéssel? – tette fel a kérdést a moderátor, Jackli Zsófia.

Ziegler Dezső Tamás (ELTE TáTK, nemzetközi jogi szakértő): Jó eséllyel nem ért véget – tudjuk, hogy rengeteg a menekült van, és gyakorlatilag háború zajlik, milliók vannak menekülttáborokban Törökországtól egészen Iránig. Szerintem három dolgot kellene különválasztani az intézkedések hatékonyságának megítélése kapcsán: az egyik az, hogy mennyre adekvátak a nyugati világ válaszai a közel-keleti történésekre. Ez kulcsfontosságú, de válasz helyett csak hallgatás van. A másik az ideiglenes megoldásokkal kapcsolatos – egyelőre például a menekülttáborok ellátásának javítását preferálják Törökországban, szerintem ez önmagában nem fogja megoldani a krízist. Nagyon érdekesnek találom a kérdést, de nincs közbeszéd az alternatívákról, sem az összuniós megoldásokról.

Sokan kritizálják a dublini rendszert, de utólag könnyű – alapvetően megvolt a racionalitása: ha mindenki bizonyos tagállamba akar menni, akkor megpróbálják szétosztani a beérkezőket. Most, amikor egy végeláthatatlan, hatalmas beáramlás zajlik, látható, hogy pár állam van igazán nyomás alatt. Érdekes kérdés, hogy meddig fenntartható Európában (Németország szempontjából) a befogadó politika. Azt látjuk, hogy komoly intézkedéseket hoztak menekültügyben: jövőre körülbelü hatmilliárd eurót fordítanának erre a célra – a németek felkészültek arra, hogy kezelni tudják a helyzetet.

Ziegler Dezső Tamás. Fotó/ Szabó Márton / lumens.hu

A harmadik kérdés pedig az a magyar szabályozás megítélése – ez alapvetően nem jogi kérdés, hanem morális, illetve világnézeti. Azt szokták mondani, hogy az uniós jog alapján kötelezettségünk mindenkit megállítani és akár kerítést is építeni, de ez valójában tévedés. Ezeket a szabályokat viszonylag szabadon lehet alkalmazni: az egyetlen kötelezettségünk, hogy az útlevélbe bepecsételjünk – megint egy érdekes kérdés, hogy mi a teendő az útlevél bélköl érkezők esetében. Az uniós jog alapján, egy nyomás álló országban fel lehet függeszteni a szabályok jelentős részét – értelemszerűen ezt nem szokták reklámozni.

Van még egy kérdés: mennyire küldik vissza Magyarországra a migránsokat? A Helsinki Bizottság szerint nem igazán – 7-8 uniós állam is bejelentette, hogy nem küld vissza senkit hazánkba. Összességében a magyar szabályozás leginkább emberiességi kérdés.

Halász Iván (NKE, nemzetközi jogi szakértő): Még mindig a migrációs krízis kezdetén vagyunk. A mostani eseményeket nézve lehet tragédiaként is kezelni, de inkább kihívásként érdemes. Mindez most csak egy ízelítő – ezzel nem akarok pánikot kelteni, de nyilván fel kell készülni arra, hogy ezzel a problémával nem csak a gazdag országok, hanem az EU más részei is szembesülni fognak.

Halász Iván. Fotó: Szabó Márton / lumens.hu

Mit jelent kihívásként gondolni rá: egy kis időt nyerni a problém kezelésére. Az unió lakosságszámát és a menekültek létszámát megnézve nem tragikus, ami történik – persze lehet az, ha rosszul kezeljük. [Ziegler] Tamás elkezdte különböző szinteken tárgyalni a kérdést: szerintem a megoldási kísérletek sem uniós, sem nemzeti szinten nem adekvátak. Egy tekintetben mégis: nagyon régen nem segített annyit állam a migránsok szállításában, mint most – lassan már veszélyeztetjük az embercsempészek egzisztenciáját. Ha valaki eljut Görögországig, onnan gyakorlatilag állami segítséggel passzoljuk tovább Németországig, vagy ameddig csak lehet. Ez nem egy adekvát válasz – sem emberiességi, sem jogi, sem biztonságpolitikai szempontból.

A különböző szinteken nyilván különböző megoldáskeresés zajlik – van, ahol európai szinten a szolidaritás és a kvótarendszert állítják előtérbe. Ez önmagában nem az ördögtől való, véleményem szerint nem oldja meg ugyan az alapvető problémákat, de kifejez egy fajta szolidaritást: önmagában nem kell démonizálni. Ugyan ez a véleményem. Mederbe terelheti a migránsokat, minimális szinten növelheti az ellenőrizhetőséget. Önmagában nem utasítható el egy „lassító akadálypálya részeként” – viszont fontos, hogy ennek ne mindenki kiszorítása legyen a célja, hanem az, hogy időt nyerjünk, amíg az EU és az államai kitalálnak egy átfogó megoldást. Az ENSZ-nél sem látok jelentős megmozdulást. Ha a lakosság, az államok, jól kezelik a kérdést, akkor kezelhetővé válik a folyamat.

Azt szoktam mondani, hogy ebben a helyzetben a legrosszabb a pánikkeltés és az indulatok szítása. Ez utóbbinak az a problémája, hogy ezeket kezelni kell: könnyű felkorbácsolni a népet, de utána nehéz visszaterelni normális mederbe a közhangulatot. A helyzet súlyos, de gondoljunk csak bele: ilyen helyzetek korábban is előfordultak, de most rendelkezésre áll a szaktudás, a rendőrség, a közigazgatás, mindenféle szolgálatok, jogi normák. Milyen kapacitásai voltak IV. Bélának, amikor bejöttek a kunok? Semmilyenek. Most azért egy ötszáz millió lelket számláló uniónak rengeteg erőforrása van, ezeket csupán össze kell hangolni. A legfontosabb az, hogy valamilyen konszenzusra jussunk ebben, nehogy a válság maga alá temesse az Európai Uniót.

Tálas Péter (NKE, biztonságpolitikai szakértő): Mindez csak a kezdete egy olyan migrációs hullámnak, aminek az elmúlt hónapok eseményesorozata a demográfiai mutatók és a klímaváltozás alapján csupán az előszele volt. Az elkövetkező tizenöt-húsz évre nézve csak Afrikában ötszázmilliós népességnövekedésre számíthatunk Afrikában – ami az ottan államok megtartó képességét nézve nem túl kecsegtető. A környezeti migránsokról pedig még csak nem is beszéltünk.

Tálas Péter. Fotó: Szabó Márton / lumens.hu

Természetesen az EU ugyanolyan tehetetlen, mint mindenki más, mert nem válságkezelésre találták ki. Létrehozunk olyan szervezeteket, amelyeket a gyakorlatilag nem próbálunk ki. Én sem vagyok pánikba esve: igencsak rezignáltan nézem azt, amit részben az uniós, részben a magyar média csinál a kérdésből. Azt mondanám, hogy az EU ugyanazokat a válságtüneteket mutatja, mint a 2008-as gazdasági válság idején: nemzetállami megoldások születnek akkor, amikor az uniónak államként kellene funkcionálnia. Azt gondolom, ebből a szempontból az a legfontosabb probléma, hogy a nemzetállamok nem tudják rendszerben látni az egész problémát.

A menekültügy és a migráció egy rendszer. Amikor hullámról, eszünkbe kellene jutnia annak, amit normál vízhullámmal mit szoktunk csinálni – nyilván nem kerítést építünk ellene, hanem hullámtörőket rakunk ki. Ezek pedig – Szíriától kezdve, Törökországon keresztül, a tranzit- és határországokon át – koordináltan kellene működnie. Ebből a szempontból optimista vagyok: azt gondolom, hogy az EU előbb-utóbb ki fogja termelni magából a megoldásokat.

Azt hiszem, kezdünk ráharapni néhány dologra: hárommilliárd eurónál tartunk Törökországban – nem hiszem, hogy ennyivel meg fogjuk úszni. Az oroszok is beszálltak a szíriai kérdés megoldásába, ami önmagában nem jó, de jelzi, hogy mindenki elkezdett ezzel foglalkozni, és ez iseredmény. Szépen, lassan fog ez zajlani, nem sieti el az EU – most épp 1,8 milliárd eurót szavaztak meg arra, hogy afrikai államokat segíthessenek meg, de ennek köze nincs a reális összeghez. Bécsben már találkoztak a nyugat-balkáni országok és Magyarország – az úgynevezett tranzitországok: bármennyire is hárítjuk, mi is egy vagyunk közülük. A németek is elkezdtek lépéseket tenni – úgy gondolom, hogy mindez időigényes.

Abban látom a problémát, hogy a nemzeti szintű megoldásokat egyrészt belpolitikai motiváció vezérli – ezt Magyarországon kiválóan lehet látni, de Franciaországban, Ausztriában és Németországban is észrevehető –, másrészt mindenki a saját igazságát próbálja európai igazságként eladni. Ez belpolitikailag tökéletesen működik: mindenki elmondja, hogy megvédte az országot a menekültektől. A nemzetállami megoldások – eddig legalábbis – nagyon élesen aláhúztak azt, hogy az unió lényegének tekinthető szolidaritás egyáltalán nem jelentkezik.

Lehet kerítést építeni, de ez semmi mást nem jelent jelen helyzetben azon kívül, hogy egy ideig más útvonalat keresnek a migránsok. Akkor körbekeríthetjük mi magunkat Szlovéniától egészen Szlovákiáig, de azzal fogunk szembesülni, hogy mások is kerítést építenek – ebből a szempontból mi kerülnénk hátrányos helyzetbe, ugyanis mi vagyunk az első valódi határország. Ugyan Görögország is a schengeni rendszer része, de nekik papírjuk van a hülyeségükről: egy 2009-es ítélet alkalmatlannak tartja a görög menekültügyi rendszert. Ők ezt a papírt legyezgetik.

A legnagyobb problémát az jelenti, hogy az egyes nemzeti megoldásokra eltérő válaszokat kell adni. Mit kezdünk Görögországgal? Háromszáz rendőrt küldenek a határra a visegrádi országok. Amikor Orbán Viktor nyilatkozik, azt mondja, hogy mi ezt meg tudjuk oldani egyénileg, de a görögöknél már közös megoldásban gondolkodik. Lassan-lassan rájönnek, a felek hogy az apró dolgokat érdemes összeegyeztetni.

Szerintem a legfontosabb – az egész kérdés kommunikációja. Ez azt árulja el, hogy a jelenlegi társadalom rendkívül manipulálható, nagyon szubjektív a biztonság percepciónk. Nem találkozott mindenki személyesen a migránsokkal, a különböző médiafelületeken viszont igen. Nagyon alaposan megvizsgálnám a téma mediális megjelenítését és a kormányzati kommunikáció részét. A kormányzat népvándorlásról beszél – ilyen nyilvánvalóan nincs, pár százezer ember nem tekinthető annak.

Mit tud a magyar átlagember a népvándorlásról? Nagyjából a keletről érkező, a Római Birodalmat megdöntő barbár törzsek történetét, ahol a „fejletlenebbek” legyőzték a „fejlettebbeket” – ezért is életveszélyes ez a kommunikáció. Európa nem rendelkezik olyan eszközökkel – de senki más sem –, hogy ténylegesen befolyásolhassa a migrációs vagy a demográfiai helyzetet. Azt látom, hogy az európai politikusok kizárólag a rövid távú politikai haszonszerzés szempontjai alapján tálalják az egész kérdést.

Demográfiai értelemben Európa számításaim szerint nagyjából 4,5-5 százalékkal fog csökkenni az elkövetkezendő évtizedekben – ennek legalább egy részét pótolni kell a jóléti rendszer fenntartása érdekében. Nekünk egy befogadó Európa az érdekünk. Nézzük, mit üzennek a visegrádi országok: lesz egy bezárt Európánk, egy munkaerőt igénylő centrum, ami csak a mi térségünkből tudja megszerezni. Jön az agyelszívás, aztán nekünk marad egy elöregedő társadalmunk, egyre messzebb a modern európai államtól. Azt gondolom, ezt világosan látnunk kell. Mondhatja a magyar társadalom, hogy nem akar egy darab embert sem beengedni – de szoktassuk szívünket a csendhez, mert jönni fognak, és jobb, ha hozzászokunk ehhez. Ebben is optimista vagyok: úgy gondolom, sok esetben szimbolikusak az előítéleteink. Mit gondolunk a menekültekről, a muzulmánokról? Elmebaj, hogy magyar szakértők arról beszélnek, hogy nem tudjuk integrálni őket – mintha az utóbbi huszonöt évben csak muzulmánokat integráltunk volna. Minimális tapasztalatunk sincs: olyan dolgokról beszélünk, amik esetleg a németeknek, franciáknak, briteknek van – ezzel szemben húzzák elő az éppen számunkra kedvező opciót. A kommunikáció döntő kérdés.

Dr. Melegh Attila (BCE, szociológus): Mindenki azt hiszi a válságról, hogy a semmiből jött – történész szemmel azonban már nagyon régóta érlelődik. Rendkívül negatív visszhangot kapott az, amikor 2002-ben megírtam, hogy az iraki háború következtében támadt politikai űrt valami mindenképpen be fogja tölteni. Hazudik, aki azt mondja, hogy nem lehetett előre látni a problémát. Az sem igaz, hogy ne lenne közünk mindehhez – az iraki válságot okozó fegyveres konfliktusban, valamint az afganisztáni harcokban NATO-tagként részt vettünk.

Dr. Melegh Attila. Fotó: Szabó Márton / lumens.hu

Realistaként nézve az első iráni atommegállapodás lehetőséget nyújt az ország visszaintegrálására, az orosz beavatkozásnak pedig szintén lehet pozitív hozadéka, ha patthelyzet áll elő – jelenleg ugyanis minden adat azt mutaja, hogy a civil áldozatok száma brutálisan emelkedik. Sírógörcsöt kapok, ha valaki gazdasági elvándorlásnak nevezi azt, amikor egy ország lakosságának kétharmada elmenekül.

Ha nem oldódnak meg a közel-keleti konfliktusok, a migrációs kérdés sem fog enyhülni – mindig magas számokkal jár, csak Koszovóból egymillió ember menekült el a bombázások idején. További menekülthullámok is várhatóak – csak most hat-hétmillió emberről kellene gondoskodnunk, ekkora tömeg ellátására nem elegendő egy-kétmilliárd euró. A kooperáció nem csak uniós, hanem globális szinten is hiányzik.

Az automatikus kollektív védelem biztosítása volt a legjózanabb ötlet – nem járna káosszal. Egyetértek Tálas Péterrel abban, hogy már régen létre kellett volna hozni az EU-kompatibilis ellátási rendszereket Törökországtól Macedóniáig. Sajnos senki sem csinál semmit. A kvóta számomra nem is kérdés – aki nem akar benne részt venni, fizessen kétszeres összeget. Ha Észtország ötszáz embertől genocídiumot kíván, szíve joga, de akkor az nyilvánuljon meg az anyagiakban.

Komoly kereslet fog kialakulni a migráció szempontjából – elég az OECD-jelentésekre nézni, növekvő számokat mutat. A kelet-európai térség nagy problémája a demográfia folyamatoknak és az uniónak köszönhetően kialakult egyenőtlen tér, mely önmagában a térség kiüresedésének problémájár veti fel – ez migrációs cserét tesz szükségessé. Értelmetlen a termelékenység növekedésére várni, fenntarthatatlan elöregedés felé közeledünk, miközben a fiatalok kivándorolnak, a környező országokból pedig különböző okokból nem jönnek emberek. A kínai-vietnámi migránsok mutatják a mi kivándorlóink profilját. El lehet bagatellizálni a migrációs csere kérdését – sok sikert kívánok annak, aki kriminalizálni szeretné, de ebben nem kívánok részt venni.

Ezek után arról kérdeztük a beszélgetés résztvevőit, hogyan lehet jól kommunikálni az integráció kérdését a lakosság felé.

Tálas: Közérthetően, de ugyanakkor hitelesen, politikai célzat nélkül. Európában most alapvetően mindenki kizárólagosnak tekinti a saját igazságát, leegyszerűsítve a helyzetet. Úgy gondolom, meg kell mutatni az embereknek a kérdés komplexitását, megkérdőjelezni a kialakult kliséket, bizonyos értelemben az emberek magabiztosságát. A tömegmédia nyilván nehezen tudja megmutatni a helyzet komplexitását, a politikának pedig nem érdeke – holott minden egyes nézőpont együttes figyelembe vétele tudna csak reális képet adni.

Halász: Normális emberek módjára kell beszélni az emberekkel, nem szabad lebecsülni őket. Lehet, valaki nem rendelkezik olyan ismeretekkel a témában, mint egy szakértő, de ettől még nem érdeme lenézően kommunikálni velük. Az emberek sok minden befogadására képesek – és sok a témáról gondolkodó „nem szakmabeli”, akiket érdemes megszólítani. Az előítéletes kérdésekre válaszul érvelni kell, tényeket és racionális alternatívákat felvázolva. Az emberek többsége racionális, még ha ez most esetleg nem is látszik – legtöbbjük csupán kiszolgáltatott, tele frusztrációval: ezt is figyelembe kell venni a kommunikációban.

Jamriskó Tamás

További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.