„Budapesten a hátrányos helyzetű tanulók aránya az általános iskolákban 15,5%, míg a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Bódvaszilason 91%” - olvasható a Bódvaszilasi Általános Iskola első osztályos diákjainak közreműködésével létrejött Felhőkönyvben. A MOME EcoLab, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fenntarthatósági kutatócsoportja, ilyen és ehhez hasonló társadalmi problémák megoldásán dolgozik a kreativitás, összefogás és építészet segítségével, hiszen így „olyan értékek teremthetők, amik egyébként nem jönnének létre talán soha.” A csapat projektjeiről és a Bódva-völgyben végzett munkájáról a labor vezetőjét, Fehér Borit kérdeztük.
Mikor és hogyan jött létre az EcoLab?
Az EcoLab a MOME egyik horizontális kutatólaborja, ami 2010-ben jött létre Kopek Gábor, az előző rektor kezdeményezésére. Az alapítója Barcza Dániel, a jelenlegi stratégiai rektorhelyettes, illetve az alapító csapatban magam is szerepeltem. Négy ilyen horizontális, interdiszciplináris kutatócsoport működik az egyetemen – az EcoLab az egyik ezek közül, amely a fenntarthatósággal foglalkozik.
Hány résztvevője van a labornak?
A csoport magja a fenntartható várostervezéssel is foglalkozó Barcza Dánielből, Schmidt Andrea szociológus közgazdászból, valamint belőlem épül fel, illetve mellette Szerencsés Rita projektmenedzserünkből, aki nélkül terveinket nem tudnánk megvalósítani. A csapatunkhoz évről évre különböző hallgatói csoportok csatlakoznak. Fő fókuszunk a szociális építészet, a fenntartható gondolkodás ökológiai és szociológiai vonatkozásban. Célunk, hogy a frontális előadásokkal szemben ezek az elvek a projekteken keresztül jussanak el a hallgatókhoz. Munkáinkba elsősorban MOME-s diákokat vonunk be. Fontos számunkra, hogy ne a kredit motiválja a jelentkezőket, hanem az elhivatottság. Szakértők segítségét is kikérjük: a projekttől függően ökológus, kertész, kommunikációs szakember erősíti a csapatunkat. Minden esetben képzéseket tartunk a projekt megvalósítása előtt– a helyszínen, az ottani közösség bevonásával dolgozunk –, melyek során felkészítjük a hallgatókat a munkára.
Fotó: Horváth Máté / lumens.hu
A Máltai Szeretetszolgálattal közösen kezdték el a veszprémi Toronyház-projektet. Mondana erről néhány szót?
Az EcoLab fő mozgatórugója az a gondolat volt, hogy egy kis beavatkozással jelentős változás eredményezhető – ez azonban sajnos ennél a projektnél nem működött. Egy Veszprémben elhíresült épület, a „pokoli torony” revitalizációja és fenntartható működtetése lett volna a célunk ebben a Máltai Szeretszolgálat kezdeményezésével hozzánk került projektben.
Célunk a rettenetes állapotban lévő lakóépület teljes újraértelmezése volt a fenntarthatóság szempontjából. Azt szerettük volna, hogy az embereknek legyen lehetőségük munkát vállalni, valamint üzleteket nyitni az épületben – ezzel egy olyan, többfunkciós házzá válhatott volna, ahol az ott élők bevételhez is juthatnak. Ez azonban sajnos egy olyan mértékű beruházásnak bizonyult, amit mi magunk nem tudtunk előteremteni 2010-ben, a válság közepén. Ez akkortájt egy nagyon nagy vállalás lett volna, hiszen a CSR support és a civil kezdeményezések nem voltak annyira elterjedtek, mint napjainkban.
Az EcoLab internetes oldalán látható a Plusz ok projekt is. Mit érdemes tudni erről a kezdeményezésről?
A Plusz ok projekt az EcoLab Bódva-völgyben folytatott, 2011 őszén megkezdett tevékenységéhez kapcsolódik. Az említett projekt Bódvalenkén született, először ott láttunk munkához – az ott felmerülő legnagyobb probléma az élelemhez jutás volt. A Bódva-völgyben sok településen mélyszegénységben élnek az emberek, a hónap végére elfogy minden táplálék és pénz, így képtelenek lesznek akár a legalapvetőbb ételek beszerzésére is – ugyanakkor a helyiek rendkívül büszkék az élelmiszerkultúrájukra. Első lépésként szerettük volna tehát megismerni és megkeresni velük együtt a saját étkezésükhöz kapcsolódó hagyományaikat.
Ennek kapcsán készítettük el a Széchenyi István Szakkollégium diákjaival a „Masina-Szocio-gasztronómia Bódvalenkén” című könyvünket, ami valójában egy receptgyűjtemény erről a csodálatos vidékről. Elsősorban abban nyújtott segítséget, hogy az ott élő közösséggel kölcsönösen megismerhessük egymást – ennek köszönhetően tudtunk elkezdeni közösen dolgozni.
Kiderült, hogy a helyiek rendszeresen járnak az erdőbe gombászni, illetve elképesztő tudásuk van a gyógynövényekről, az ehető vadvirágokról. Ennek a felismerésnek köszönhetően jutott eszünkbe, hogy tervezzünk egy növény- és gombaszárítót, melynek segítségével a növények nedvességének kivonását követően közel tízszeres áron tudták volna eladni a begyűjtött terméseket. Ez egy üzleti gondolat volt a részünkről, amivel szerettünk volna hozzájárulni a helyi lakosok bevételének növeléséhez.
Sajnos azonban azt nem kalkuláltuk bele a tervünkbe, hogy egy ilyen jellegű szárítórendszer működtetése egy rendkívül komplex üzleti modellt igényel, amire egyetemi kutatólaborként nem állnak rendelkezésünkre a szükséges erőforrások. Ezen felül egyre erősödött bennünk az érzés is, hogy a közösségnek egy hosszú lefolyású megoldás helyett gyors segítségre lenne szüksége. Prioritást élvez az, hogy holnap lesz-e miből ételt vásárolniuk. Ez volt az a pont, ahol falba ütköztünk: a helyi lakosok nem látták a terv megvalósíthatóságát, így a Plusz ok projektből csupán egy szárítórendszer prototípusa és egy meg nem valósult terv maradt. Amennyiben lenne egy társadalmi vállalkozó, aki meglátná a lehetőséget az ötletben, elképzelhetőnek tartom, hogy akár újra elkezdhetnénk a munkát.
Magyarországon több hátrányos helyzetű régió is található, mélyszegénységben élő családokkal. Miért pont a Bódva-völgye lett a projektek helyszíne?
Pásztor Eszter, a bódvalenkei freskófalu megálmodója eljött hozzánk egy kerekasztal-beszélgetésre, amit követően elkezdtünk beszélgetni a munkájáról. Végül összebarátkoztunk – így vette kezdetét a mai napig tartó Lenkeprojekt. Emellett azért esett a választásunk Magyarország ezen területére, mert a Bódva-völgy perifériális elhelyezkedése miatt az ott tapasztalható szegénység a közvetlen környezetünkben érzékelhetővel szemben láthatatlan marad.
Úgy éreztük, az egyetemünknek megvan a szellemi kapacitása arra, hogy ezt a 257 kilométeres távolságot áthidalja. Fontosnak tartjuk, hogy felhívjuk a figyelmet: Európa közepén egyes településeken olyan körülmények uralkodhatnak, ami más uniós tagországban elképzelhetetlen. Ebből az aspektusból tekintve a távolság talán nem is olyan nagy.
Fotó: Horváth Máté / lumens.hu
Egyik legjelentősebb projektjük a Felhőgyár program. Ez a Lenkeprojektből nőtte ki magát?
Igen, Bódvalenkét követően egy közeli településen kezdtünk el dolgozni a Bódvaszilasi Általános Iskola első osztályos diákjaival. Az iskolában remek oktatás zajlik egy igazán jó igazgatónő vezetésével. Az említett projekt alapjául a Felhőkönyv szolgált. Ezzel a munkával is elsősorban az ismerkedés volt a célunk. Fontos, hogy ez egy kölcsönösségen alapuló kapcsolat: nem tanítani megyünk, ottlétünk során mi is rengeteget tanulunk a helyi közösségtől, illetve a gyerekektől.
A könyv elkészülése előtt megkértük az első osztályosokat, hogy rajzolják le a legszebb felhőket, amiket az égen látnak. A képek elkészültével felkértünk neves magyar írókat és költőket – Háy Jánost, Erdős Virágot, Darvasi Lászlót és Szálinger Balázst –, hogy egy-egy rajzhoz írjanak mesét, verset, vagyis inspirálódjanak a gyerekek munkáiból. Ez hatalmas dolog, hiszen ezek a gyerekek olyan környezetben nőnek fel, ahol nincsen perspektíva – de ha van is, az a lehetőségekkel együtt hamar eltűnik az életükből. Hét évesen azonban minden lehetséges: bárki elképzelheti azt, hogy futballsztár, fodrász, sminkes, esetleg egy kitűnő anya lesz belőle. A könyvvel ezt a pillanatot szerettük volna rögzíteni – amellett, hogy megnézhettük, milyen inspirációs forrásokat tud nyújtani egy kisgyerek egy befutott írónak. Végül a terv sikeresnek bizonyult, a rajzok alapján nagyon jó írások születtek.
Vannak a projektnek egyetemen kívül eső támogatói?
Igen, a projektet időről időre támogatják különböző cégek, a leggyakoribb a tárgyi hozzájárulás. Nagyon hálásak vagyunk például a Mérték Építész Stúdió-nak, akik évek óta támogatják a munkánkat. A közeljövőben nagyon szeretnénk a projektbe nagyobb pályázati forrásokat és további támogatókat bevonni, lehetővé téve a folyamatos projektmunkát és fejlesztést.
Milyen elgondolás mentén választották ki a projektben résztvevő elsős diákokat?
Nem választottunk – az összes elsős kivehette a részét a munkából. Fontosnak tartjuk a folytonosságot, így azóta is elsősorban ugyanazzal az évfolyammal dolgozunk, akik most harmadik osztályosak. Rendszeresen – havonta, maximum kéthavonta – elutazunk hozzájuk, aminek következtében egy szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Ennek a köteléknek köszönhetően rendeztük meg a harmadik nyári alkotótáborunkat Bódvaszilason. Annak ellenére, hogy a figyelmünk fókuszában a már évek óta ismert közösség áll, munkánkat kiterjesztettük a többi alsó tagozatos gyermekre, végül a felső évfolyamosokra is.
Miért pont felhőket választottak a gyerekek inspirálására?
Szerintünk a legszabadabb pillanat az, amikor az ember nyáron, a réten hanyatt fekve kémleli az eget: projektjeink során ezzel a gondolattal próbáljuk inspirálni a gyerekeket. Idén együtt építettünk az iskolaudvarra apró faházakat, amiket mi terveztünk meg velük. Az egyik kedvenc képem erről, amikor egy építészhallgató csavart behajtani tanítja a tizenkét éves Petrát – tehát egy lánynak adja át ezt a tudást, ami nem jellemző azon a környéken.
A tervezési folyamat kezdetén kiírtunk egy pályázatot az iskolában, amire több mint százhatvan rajz érkezett. A kiírásban az állt, hogy képzeljenek el egy kisházat az udvaron, amiben két-három gyerek elfér. Az ötleteiket aztán az építészhallgatókkal és az EcoLab többi tagjával kicsit megformáztunk, kihúztuk három dimenzióba, majd ezek alapján idén nyáron megépítettük a házakat a gyerekekkel együtt.
Fotó: Horváth Máté / lumens.hu
Mi a funkciójuk? Elkülönített közösségi helyek, vagy játékelemek?
Az iskola udvarán nincsenek játékok – ezt a hiányt látva építettük tavaly a kerti foglalkoztatót a gyerekekkel. Ezt a projektet követték az apró faházak: teljesen üresek, festetlenek, jelenleg kísérleti céllal működnek. Tervünk szerint legközelebb megkérdezzük őket, hogy melyik házikót mire és hogyan használják. Szeretnénk, ha ők dönthetnék el az udvarukra felhúzott épületek funkcióját ahelyett, hogy mi mondanánk meg nekik, melyikben mit lehet csinálni. A szívalakokkal díszített tetejű házat például a kislányok „anyácskás játékra” használják. Terveink szerint mindegyik építményünk idővel megtalálja a funkcióját, és így a gyerekek által létrejöhet egy kisebb falu az iskolaudvaron.
Kezdetben is ilyen gördülékeny volt a közös munka?
A program elején nagyon örültek nekünk, mert ritkán megy hozzájuk bárki – nincsen annyi szórakozási lehetőségük, mint egy nagyobb városban, úgyhogy mi igazán jó programot jelentettünk számukra. A pozitív indulás ellenére azonban megfigyelhető volt némi bizalmatlanság is a részükről: az elmúlt években sokszor lehetett arról hallani, hogy emberek segíteni érkeztek, majd eltűntek és többé nem mentek vissza. Ennek következtében ezek a gyerekek már egy kicsit szkeptikusabbak a kelleténél.
A Felhőkönyv volt az, ami minden kaput kinyitott előttünk: ennek köszönhetően hitték el, hogy képesek vagyunk együtt alkotni – együtt, hiszen mi ezt a projektet nem tudtuk volna megvalósítani nélkülük, és talán ők sem lettek volna egyedül annyira bátrak, hogy egy ilyen produktumot létrehozzanak. Ez a könyv egy közös vállalkozás eredménye.
Milyen hosszúra tervezik ezt a projektet?
Kezdetben minimum nyolc évben szabtuk meg a közösen eltöltött idő hosszát annak érdekében, hogy a közösséggel minél tovább tudjunk együtt dolgozni az általános iskolás évek alatt – ezen a területen ugyanis nagyon nehezen mérhető egy projekt sikere. Nem kvantifikálható az, hogy az egyik kisfiú a faház egyik elemét csiszolja – vagy az, hogy egy kislány, aki soha életében nem fogott fúrót a kezében, most házat épít és a harmadik nap végén ő hajtja be a csavarokat. Még nem látjuk előre a kimenetelét mindennek – nem könnyű megmondani, hogy a mindennapi életben mit fog adni a gyerekeknek ez a program.
Most azon dolgozunk, hogy a projektet egy kicsit „sűrűsítsük” a Bódva-völgyben és létrehozzunk egy szociális design központot. Ez egyelőre még csak virtuális – különböző kurzusok, workshopok, és egy nyári egyetem formájában létezik. Szeretnénk egy folyamatos jelenlétet fenntartani Bódvaszilas környékén.
Ezek szerint már egy hosszabb időintervallumban gondolkodnak.
Már három éve vagyunk a településen: most érett meg a helyzet arra, hogy egy következő szintre lépjünk és még elmélyültebben, még több idő és energia ráfordításával dolgozzunk a projekten annak érdekében, hogy mérhető és kompakt eredmények szülessenek a végén.
Milyen céljaik vannak a projekttel? Mit várnak a nyolcadik év végére?
Erre nagyon nehéz válaszolni – ha csak a gyerekek egy kis százalékánál pozitív változást érhetünk el, már nagyon sikeresnek mondható a program. Abban bízunk, hogy ezek a gyerekek kicsit több önbizalommal rendelkeznek majd, és még nyolcadik osztályban is azt gondolják, hogy jók lehetnek valamiben – végül el fogják tudni képzelni azt is, hogy szakmát tanuljanak, sikeres szülők legyenek. A projekt lényege az alkotókészség fejlesztése, a gyerekekben lévő kreatív potenciál felszabadítása különböző foglalkozások és projektek keretében. Nagyon bízom abban, hogy ez hozzá tudja őket segíteni ahhoz, hogy ezt a potenciált hasznosítani tudják.
A házak építésén túl milyen más munkát végeztek közösen a Bódvaszilasi Általános Iskola diákjaival?
Idén a nyári egyetem keretein belül megvalósítottunk egy food design projektet is, melyben Góg Angéla food designer volt a segítségünkre. Vele együtt terveztük meg az iskola sütijét, a Bódva szeletet, ami a gyerekek fantáziájából született – sütőformákat tervezhettek, amikben kekszeket sütöttünk. A Bódva szeletet kísérleti jelleggel bemutattuk a Naspolya Nassoldában a Design Hét alatt, ahol sikert aratott a nagyközönségnél.
Fotó: Kustos Nikolett
Az iskola udvarán eredetileg megtalálható egyetlen építményt, a betonpadkát is lefestettük és hangulatpadot készítettünk belőle rengeteg szín és minta segítségével. A fotó-workshopnak is nagy sikere volt. Igyekszünk mindig más és más mellékprojektekkel színesíteni a munkánkat, de a fókusz az építészeten van, a fizikai tárgyak létrehozásán. Egy ilyen ácsszerkezetnél nagyon erősen kirajzolódik a gyerekek esetében az „ezt én építettem” fantasztikus érzése.
Mik az EcoLab legújabb projektjei?
Most indult egy új munkatervünk a Felhőgyár „felhője” alatt – egy egészség-tematikájú program, mely elsősorban a fiatal anyákra és újszülött gyermekeikre fókuszál, pontosabban arra az első három hónapra, amit az anya és a gyermek átél a születés után. Olyan terméket szeretnénk fejleszteni, ami ezt az időszakot segíti és támogatja a mélyszegénységben élő anyákat.
Termékünk alapjául az 1930-as években kitalált finn „baby box” ötlete szolgált. Ezekben az időkben rendkívül magas volt a csecsemőhalandóság Finnországban, és a halálesetek hátterében sokszor az állt, hogy a szülők együtt aludtak az újszülöttel – ennek orvoslására az állam egy gyermekágyként is használható, babaholmival teli papírdobozt adott az édesanyáknak; ez a koncepció ihlette a most folyamatban lévő projektünket. Reméljük, tavasz végére elkészül az első prototípus, és gyártót illetve támogatót találva eljuthat olyan családokhoz, ahol a legnagyobb szükség van rá.
Csernus Fanni
További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.
