„Az északi modell nem a skandináv erdőben terem”
2015. október 30. írta: lumens

„Az északi modell nem a skandináv erdőben terem”

Dr. Pogátsa Zoltán közgazdászt, szociológust, a nemzetközi politikai gazdaságtan szakértőjét, a Nyugat-magyarországi Egyetem docensét kérdeztük a Dánia, Finnország, Norvégia és Svédország által közösen felállított északi modell fő pilléreiről és sikeréről.

Hogyan jött létre ez a szoros együttműködés az északi országok között?

Az északi államok területi helyzetükből adódóan mindig is kötődtek egymáshoz, hiszen évszázadokon keresztül közös királyságokat alkottak. A történet kiinduló kérdése inkább az, hogy ezek az országok mikor váltak gazdagokká, illetve mikor indusztrializálódtak. Alapvetően a XIX. század végén kezdődtek ezek a folyamatok – Dánia kivételével –, tehát lényegében későn iparosodott országokról beszélünk, akárcsak Magyarország vagy Németország esetében.

A skandináv államok közös, jóléti programja egyáltalán nem harmonikus körülményekből született. Az 1930-as években kapott lendületet, amikor is nagymértékű ipari konfliktusokkal találták szembe magukat: Svédországban folyamatos sztrájkhelyzet volt, Finnországban polgárháború, Norvégiában pedig a baloldali párt belépett a szovjet Kominternbe. Mindemellett a kapitalizmust ezekben az országokban összesen tucatnyi nagyvállalkozó család hozta létre, akiken keresztül egy angolszász típusú kapitalista rendszer is kialakulhatott volna – csakhogy nem így lett: a konfliktusos helyzet sem a tőke-, sem a munkás oldalnak nem kedvezett, így a kőkemény szakszervezeti mozgalom beindította a modellt. 1938-ban kötötték meg a Saltsjöbadeni Egyezményt, amiben lényegében a szakszervezetek együttműködésükről, a tőkés oldal pedig a jóléti államhoz való anyagi hozzájárulásáról biztosította a másik felet. A konfrontatív kezdetekhez képest egy rendkívül kooperatív rendszer jött létre.

Mik az északi modell kulcsszavai?

Együttműködés, felfelé versenyzés, középosztály és korrupcióellenesség.

Fotó: Karvaly Bence / lumens.hu

Az együttműködésről beszéltünk, vegyük sorra a többit! Felfelé versenyzés: milyen gazdasági értékeket képvisel a modell?

A világgazdaságban kétféle irányba lehet versenyezni: lefelé és felfelé. A lefelé versenyzés lényege az, hogy minél olcsóbban adjuk a munkaerőt, és visszaszorítjuk a béreket. Ezt alkalmazza Magyarország és Németország is például, azonban ezt az utat nem érdemes járni, mert mindig lesz olyan, aki olcsóbban tudja elvégeztetni a kiadott munkát. Következésképpen az árak sokkal gyorsabban konvergálnak, mint a bérek – ilyen ár-bér kapcsolat mellett pedig nem lehet versenyezni, ez egy teljesen fenntarthatatlan stratégia. Ezzel szemben a felfelé versenyzést alkalmazó országok arra törekszenek, hogy minél magasabb hozzáadott értékű munkákat végezzenek a globális gazdaságon belül a saját állampolgáraik.

A világgazdaság nagy részét a multinacionális cégek uralják, amelyeknek különböző termelési fázisai vannak – gyártás, marketing, pénzügyi háttérműveletek, design, kutatás, et cetera –, azonban egy gyártó és egy gyógyszerkutató jelentősége nem egyforma: a gyógyszerkutató típusú pozíciókért megy a verseny, mert abban az esetben lehet csak magas béreket fizetni. Ehhez első lépésként viszont egy nagyon erős oktatási rendszerre, valamint egy olyan harmonikus és motivált közegre van szükség, mint ami az északi országokban a munkaadók és a szakszervezetek között kialakult.

De nem lehet mindenkiből designer vagy gyógyszerkutató…

Valóban nem. Ők is tudják, hogy valakinek a kevésbé vágyott munkákat is el kell végeznie, és el is végzik. Míg Angliában pakisztániak a felszolgálók, addig Svédországban a huszonéves svéd fiatalok takarítják a vonatokat és szolgálnak fel. Mindezt szolidarisztikus bérmegállapodások segítségével érik el. Emögött egy olyan progresszív adórendszer húzódik, ami felső szinten nagyon magas adókulcsokkal dolgozik, lent pedig alacsonnyal. Ezek transzferálnak, vagyis megtámogatják az alacsony keresetűek bérét, hogy meg tudjanak élni az ezerötszáz forintnak megfelelő kólaárak színvonalán. Ezenkívül ágazati bérpadlókat alkalmaznak, tehát az egyes ágazatok ismert hozzáadott értékeihez tudatosan, pozitív irányba igazítják a bérminimumok szintjét.

Középosztály: milyen a társadalom szociális rendszere?

Gøsta Esping-Andersen, az északi modell nagy teoretikusa, a jóléti állam három formáját különbözteti meg. A brit típusú állam egy úgynevezett szociális hálóval dolgozik, ami úgy működik, mint a cirkuszban: ha a kötéltáncos leesik, akkor elkapja és felfogja, hogy egy bizonyos szintnél már ne legyen szegényebb. Azonban ez a megoldás csak a szegényekre koncentrál, és a fenti szinteken alapvetően nem történik semmi.

A német minta – azaz a konzervatív vagy bismarcki jóléti állam – biztosítás-alapú: befizetek egy bizonyos összeget a munkahelyemre, és ha egészségügyi problémáim adódnának, vagy elveszteném az állásom, akkor a munkaadó fizet nekem. Ezzel a rendszerrel az a probléma, hogy nem jár alanyi jogon, nincs állami univerzalitás, így az előző példához hasonlóan ebben az esetben is csak fél-jóléti államokról beszélhetünk, mert csak a társadalom egy részével foglalkozik.

Az igazi jóléti államok a skandináv országoknál alakultak ki, mert ott mindenki befizeti a részét – tehát mindenki folyamatosan része a szociális rendszernek –, így az államon keresztül mindenki részesül is szociális támogatásban. Ezek az államok tudatosan törekszenek arra, hogy megvalósítsák John Rawls, amerikai társadalmi igazságossággal foglalkozó filozófus, tudatlanság-fátyláról szóló elméletét. Rawls szerint úgy kell felépíteni egy társadalmat, hogy születési körülményeimtől függetlenül esélyt kapjak az érvényesülésre – tehát olyan lehetőségeket biztosít, amelyekkel mindenfajta esélytelennek tűnő élethelyzetből is sikerre lehet jutni, legyen szó árvákról, bántalmazott nőkről vagy egyszerűen pályakezdő fiatalokról. Nem az a lényege, hogy egyenlőséget biztosítson – hanem az, hogy mindenkinek joga és lehetősége legyen arra, hogy ezzel kezdjen is valamit. Az államnak egy erős középosztályt kell létrehoznia ahhoz, hogy valódi demokrácia uralkodjon egy országban – egy olyan réteget, ami anyagilag független, és nem kényszerül arra, hogy különféle klientúra-hálózatokhoz csatlakozzon.

Fotó: Karvaly Bence / lumens.hu

Korrupcióellenesség: hogyan érvényesül a modell a politika terén?

Ha az államnak nem sikerül létrehoznia egy erős középosztályt, hanem az említett klientelizmus uralkodik, akkor az korrupcióhoz vezet, ennek következményeképp pedig a politika kiürül és névleges demokrácia alakul ki. A skandináv országokban nem ez a jellemző: ott ellent mernek mondani a politikusoknak, ki mernek lépni a cégből, mert van rá lehetőség, hogy újra felálljanak; a politikában pedig továbbra is pozitív üzenetekkel kampányolnak. A svéd minisztériumok minden hétfőn közzéteszik az összes levelezésüket a közbeszerzések lebonyolításáról. Átlátható a magánvagyon és a jövedelem-bevallás is: bárki bárkinek az adóbevallását megnézheti a hivatalban, ha úgy tartja kedve. Nem látok ebben problémát.

Ön szerint máshol is adaptálható lenne az északi modell?

Abszolút! Bár sokak szerint ez a modell csak a skandinávoknál megvalósítható, és erre különféle kulturális determinista magyarázatokat találnak – például, hogy ott békésebb emberek élnek, mert a nagy hideg miatt jobban kell egymásra figyelniük –, de ez mind butaság.

Skandináv tudós ismerőseimnél magam is előhozakodtam egy hasonló kérdéssel: nem lehet-e mégis igaz, hogy az északi modell a régió egy kulturális sajátossága, ami máshol megismételhetetlen? Úgy érzékeltem, hogy ezen igencsak megsértődtek. Azt válaszolták: „Az északi modell nem a skandináv erdőben terem: ezért ők és a felmenőik is keményen megdolgoztak, és továbbra is minden egyes nap küzdenek azért, hogy ez a modell működjön.” Szó sincs arról, hogy itt bármi is „elő lenne készítve”: ez egy tudatos döntés volt részükről, melyet folyamatos munka követett.

Halkó Petra

Névjegy

Dr. Pogátsa Zoltán közgazdász, szociológus, nemzetközi politikai gazdaságtan szakértő. 1974-ben született, Budapesten. Felsőfokú tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen kezdte szociológia szakon, 1999-ben szerezte meg diplomáját kutatói szakirányon. 1997-98-ban kijutott TEMPUS-ösztöndíjjal Londonba, a Westminsteri Egyetemre, ahol politológiát és nemzetközi kapcsolatokat tanult. 1999-2000-ben a budapesti Közép-európai Egyetemen mesterképzéses hallgató lett Délkelet-Európai Tanulmányok szakon. 2004-ben, Brightonban megszerezte a PhD tudományos fokozatot is. 2001-2003 között a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen MBA mesterképzést végzett gazdasági és pénzügyi szakirányon. 1999-től a Nyugat-magyarországi Egyetem Közgazdaságtudományi Karának oktatója, kutatója, majd egyetemi docense, közben a BME tanársegédje és kutatója 2000 és 2005 között. Rendszeresen tanít a Közép-Európai Egyetem Üzleti Iskolájában és a Budapesti Corvinus Egyetemen.

 

További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.

A bejegyzés trackback címe:

https://lumens.blog.hu/api/trackback/id/tr808035176

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.