"Megmutatjuk az esendő embereket is a maguk törekvéseiben és vágyaiban”
2015. október 27. írta: lumens

"Megmutatjuk az esendő embereket is a maguk törekvéseiben és vágyaiban”

Szuhay Péter etnográfussal, a Néprajzi Múzeum muzeológusával beszélgettünk több mint harmincöt évet felölő pályájáról, izgalmas és meglepő terepmunkáiról, filmjeiről, kiállításairól. Mesélt nekünk változatos roma kutatásairól, tapasztalatairól, meghökkentő felfedezéseiről, egyetemista éveiről és jövőbeni terveiről is.

1978-ban végzett az ELTE néprajz szakán, majd 1980-ban szociológián. Miért választotta az etnográfus pályát?

Második generációs értelmiségi vagyok. Édesapám szülei parasztok voltak, illetve a testvérei erdészek, félig parasztok. Sokat voltam lent vidéken – ez még az ötvenes évek vége- hatvanas évek eleje, amikor még sokkal nagyobb szakadék volt a falusi és a városi élet között. Lényegében azt mondom, hogy kettős kultúrában nőttem fel. A falu tekintetében teljesen természetes volt a számomra az, ami egy városi számára nem: nyilván volt egy érzelmi kötődésem.

A gimnáziumban rendkívül érdekelt az irodalom, illetve a folklór irodalom, a mese. A katonaság előtt, vagyis az érettségi után jelentkeztem az ELTE-re, ahol előfelvételis lettem. Ekkor még nem volt néprajzszak az egyetemen, csak előkészítő formájában, így magyar és könyvtárszakra mentem. A néprajzra, mint előkészítőre szombatonként jártam. A második egyetemi évemet már néprajz, magyar szakosként folytattam. Leadtam a könyvtár szakot, majd a második év végén a magyart is. Ekkor még folkloristának készültem. Tulajdonképpen ez a kettős kultúrába való belenövés, illetve a folklór iránti egyfajta érdeklődésem vitt a néprajz szakra.

Fotó: Horváth Máté / lumens.hu

Fleck Gáborral írt könyve, a „Kérdések és válaszok a cigányságról” átfogó képet ad a roma kultúráról. Szó esik benne a cigány holokausztról, a muzsikus cigányokról, a szegregált oktatásról, de mindezeket megelőzően megjelenik a sokszor feltett kérdés: hogyan illik mondani, cigány, vagy roma?

Egyik tanulmányomban azt írtam, hogy: „akit cigánynak neveznek, azok magukat romának, muzsikusnak, vagy beásnak mondják”. Én nagyon régóta a „cigány/roma” formát használom írásban.

Magyarországon igencsak differenciált különböző nyelvi etnikai csoportjai vannak a cigányságnak. Az oláh cigányok többsége romát használ és romát mond. Az első cigány világkongresszuson - ami 1971-ben volt- a roma elnevezést választották a résztvevők.

Európa különböző pontjain más és más formában mondják azt, amit most egyszerűen cigánynak hívunk. A kálótól, a manuson és a román keresztül a cigányig sok-sok megnevezés van, attól függően, hogy Európa melyik országában él az említett csoport és hogy melyik anyanyelvi, etnikai közösséghez tartozik. Az országok többségének elnevezésében két nagy külső csoportmegnevezés van jelen. Az egyik az Egyiptom szóból eredezteti a nevet, ilyen például az angol „gypsy” kifejezés, míg a másik, a kelet és közép európai nyelvek, mint a német, a magyar, a szláv nyelvek, az „atsziganos”szóból vezetik le, egy korábban kivetett vallási közösség elnevezéséből, annak életformáját, mint tapasztalatot vonatkoztatva a cigányokra, a Balkán felől érkezőkre.

A lényeg, hogy az 1971-es világkongresszus közös nevet fogadott el a zászló, illetve a himnusz mellett. A közös név ellenére a magyarországi cigányság egy része nem fogadja el a roma megnevezést –például a Dunántúlon egy beás cigány sértésnek veszi, ha ezzel a megszólítással élnek felé. Emlékszem, az 1990-es évek elején, a kétegyházi etnikai konfliktus idején például egy muzsikus cigány kérte ki magának egy gyűlésen a roma megnevezést. Összegezve: lehet sértegetni romával is és lehet szépen megszólítani valakit a cigány szóval is.

Visszatérve a könyvhöz: mi adta a „Kérdések és válaszok a cigányságról” kiinduló ötletét?

Sajnos nem a mi agyunkból pattant ki a könyv megírásának ötlete. Általában a kutatási témáinkat mi magunk találjuk ki, de előfordul az is, hogy valamiféle felkérés vagy egyéb lehetőség útján kerül sor egy-egy könyv megírására, tanulmány elkészítésére. A Napvilág Kiadóval már a könyv megírása előtt is volt egy „liezonom”, amikor Róna Jutkának (fotóművész) megjelent egy fotóalbuma, amiben holokauszt-túlélőket és leszármazottaikat fotózta, én pedig néhány interjúval tudtam segíteni a munkáját, illetve egy, az Élet és Irodalomban megjelent írásomat használták a könyv utószavaként.

Schneider Márta (Napvilág Kiadó ügyvezető igazgatója)– aki valamikor bizonyos értelemben a Néprajzi Múzeum főnöke volt – készítette el a Kérdések és válaszok-sorozat tervezetét, aminek első kötete a „Mit kell tudni az Európai Unióról?” volt. Fleck Gáborral már több közös munkánk is volt, így merült fel, hogy ismét együtt dolgozzunk. A könyvbe tulajdonképpen százvalahány kérdést tettünk fel, amikről több, részben roma fiatallal, illetve a kiadóval is konzultáltunk. Ha nem lett volna ez a felkérés, eszünkbe sem jut, hogy ilyen frappáns módon, kérdés-válasz formában világítsunk rá bizonyos dolgokra.

Ugyanígy 1998-ban az Egészségügyi Minisztériumban találták ki, hogy kellene az egészségügyben tanuló diákoknak egy tankönyvszerűséget írni a cigányok/romák kultúrájáról. Így a „Kérdések és válaszok a cigányságról” című könyvhöz hasonlóan ez sem jelent volna meg, ha nem kérnek fel erre a munkára, mely „A magyarországi cigányság kultúrája, etnikus kultúra, vagy a szegénység kultúra” címet viseli.   Végeredményben nem én választottam azt, hogy a cigánysággal foglalkozzak –pontosabban valószínűleg először én választottam és ez után engem választottak.

Mi alapján választottak?

1988-ban idejött Magyarországra egy Hans Gustav Edőcs nevű úr, aki kiválóan beszélt magyarul és Eisenstadtban, Kismartonban volt vasúti igazgató amellett, hogy szabadidejében fotózott is. Kitalált egy kiállítást, melynek a „Sorsok az arcok tükrében” címet adta. Közép- és kelet-európai cigány közösségekben fényképezett. Az volt a filozófiája, hogy egyformák vagyunk és az arcunkra az örömükben, bánatunkban íródik a történetünk. Ez a kiállítás-ötlet felkeltette az érdeklődésemet, így jelentkeztem a kiállítás múzeumi felelősének. Ekkor már tudtam, hogy engem leginkább a kortárs társadalom problémái, kultúrája érdekel.

Amikor egyetemre jártam, kétféle néprajzos volt, kétféle érdeklődéssel. Az egyik egy részben archaikus, részben az időben a régit kereső kutatói attitűddel rendelkezett, emellett volt a morfológiai kutatások iránt is érdeklődésük. Engem sokkal inkább a kortárs társadalmunk problémái izgattak, bár a szakdolgozatom még a Szendrő környéki falvak kapitalizmus korabeli történetéről szólt. Akkoriban gyakorlatilag szentségtörésnek számított a „kapitalizmus” szó leírása egy néprajzi szakdolgozatban.

Hoffman Tamás volt a mentorom, akinek a gondolkodása –gazdaságtörténész lévén – elsősorban társadalmi formák köré épült, tehát a paraszt nem önmagáért és önmagában volt jelen, hanem valamilyen társadalmi, gazdasági rendszer részeként. Így az, hogy én egy világosan megfogható gazdasági korszakhoz kötöttem a szakdolgozatomat és az átalakulásra voltam kíváncsi – pontosabban arra, hogy ha minimálisan is, de miként kapitalizálódott a paraszti „üzem” – már egy, ha úgy tetszik, modern húzásnak számított a néprajz területén.

A szociológia képzésem során Ferge Zsuzsához írtam a szakdolgozatomat „A mai falusi társadalom ünnepei” címen. Tehát maradt a falu, de már a ma volt benne, nem ragadtunk le a régi vagy talán kevés helyen meglévő népszokásoknál. Az archaikus kutatásokkal szemben engem a sodró mindennapi élet, a ballagás rítusa érdekelt, pontosabban az, hogy az egykori iskolázatlan falu hogyan kezdi el a hatvanas években értékelni a tudást és hogyan lesz egy lakodalommal felérő mulatság az általános iskolás diákok ballagása. Tehát ez már egy kortárs társadalmi kérdés volt, igaz, hogy csak falura, vidékre szűkítve.

Visszakanyarodva Hans Gusztáv Edőcs sorozatáshoz: az említett kiállítás során támadt az az ötletem, 1988-ban, hogy készítsünk egy kiállítást néprajzi-antropológiai nézőpontból is, arra fókuszálva, hogy miként differenciálódott, milyen volt a magyar társadalmon belül a cigányok gazdasági szerepe. Ez a szerep egyébként az 1985-ös első reformhullámmal jelentősen megváltozott: a gazdaság racionalizálásával, a szocialista nagyipar visszafogásával, rengeteg veszteséges üzem bezárásával azokat küldték el, akik a legiskolázatlanabbaknak, szakképzetlenebbeknek bizonyultak – tehát a segédmunkásokat, akik jelentős részben cigányok voltak. Ahogyan sok roma dolgozó munkanélkülivé vált, úgy nőtt egyfajta intolerancia az irányukba. Nem egy előítélet-kiállításra vállalkoztam, sokkal inkább arra, hogy nézzük meg, 1945-ig hogyan éltek, mit csináltak a romák, és milyen kulturális, gazdasági különbségek fedezhetőek fel. A kiállítás „A társadalom peremén”címet kapta.

Kicsit kalandozva az időben: 1983 és 1985 között végeztünk történelemszociológiai kutatást Besenyőteleken, ahol minden háztartást felkerestünk, minden családról készült adatlap és egy kisebb leszármazási tábla. Ez azért is jelentős, mert ebben az akkori helyi népesség 10%-át kitevő cigányokat, vagy cigányságot is belevettük, szemben a magyar néprajzi vizsgálatokkal, amelyek alapvetően a középparasztra voltak kalibrálva. Korábban nem volt a néprajz diskurzusában egy bevett és általános dolog, hogy a helyi cigányokat a társadalom integráns, vele élő részeként tekintsük. Besenyőteleken minden cigány háztartásban jártunk, az életútinterjúk egy részét cigányokkal vettük fel, így rengeteg emberrel alakult ki kapcsolatom.

Ezek a kutatások állomásozó terepmunkák voltak?

Természetesen azok voltak. A Rausz kastélyban laktunk, így hívtak egy három szobás, a budapesti polgárlakások mintájára épült házat. A „kastélyt” államosították, majd egy orvos lakásául szolgált, amíg el nem készült az új szolgálati lakás. Ekkor a jelent is kutattuk, de egészen az 1711 utáni újratelepüléstől számítva. Ez egy nemesi közbirtokosságú falu volt, ami külön kijelölte a szegény parasztok és a cigányok hierarchikus státusát, vagy helyét.

Hogyan kezdődött ez a besenyőteleki kutatás?

1982-ben, azaz két évvel azután, hogy a Néprajzi Múzeumhoz kerültem. Támogatást nyertünk arra, hogy csináljunk egy harminc települést felölelő kutatást. Nevezzük őket „meteorológiai megfigyelőállomásoknak”. Olyan falvakat választottunk ki az ország területén, ahol elődeink már valamiféle vizsgálatot végeztek. Úgy terveztük, hogy a kiválasztott harminc településen folyamatosan járunk, figyelünk, feldolgozzuk, amit korábban írtak, és ott, helyben vizsgáltjuk azt, ami új kérdésként merült fel. Ebből végül nem lett semmi – pontosabban azt mondták, hogy ez így nem kell, legyen inkább három monografikus falu. Így kerültünk Besenyőtelekre, ahol százötven életútinterjút készítettünk.

A leghosszabb, ötszázhatvan oldalas interjút Szabó Sándor Szuszékkal készítettem. Sándor bácsi Nagykovácsiba került, amikor a németek kitelepítése nyomán száz szegényparaszt család kapott házat és gazdaságot a környéken. Az új lakóhelyén robbantómesterként dolgozott, mindaddig, amíg egy gyutacs a kőbányában fel nem robbant a kezében és meg nem vakult mind a két szemére. Akkor visszaköltöztek Besenyőtelekre. Ezekben az időkben ment a televízióban a Pergőtűz c. dokumentumfilm-sorozat, ami a Don-kanyart megjárt háborús veteránok élettörténetét dolgozta fel. A világháborút követő mély hallgatást ez a sorozat törte meg. Amikor Sándor bácsi meghallotta, hogy a faluban vagyunk és interjúkat készítünk, tulajdonképpen a tévéműsor miatt, magához rendelt és mondta, hogy ő is szeretne beszélni. Odamentem, majd kirakta a lámpást, (a lámpás egy üveg bor volt) leültünk, bekapcsoltam a magnót, cigarettáztunk, és ő heteken keresztül csak mesélt és mesélt.

Volt azonban egy ennél is korábbi kutatásom 1975-ben, még az egyetem alatt. Interetnikus tábort szerveztünk Babócsára. Ez egy valamikor többségében horvátok lakta falu volt, ami a 20. század első felében elmagyarosodott, tehát nyelvvesztett településnek számított. Hamar kiderült, hogy van a faluban egy idős bácsi, Babos István, muzsikus cigány, aki mesemondó hírében állt. Elkezdtem hozzá járni. Nem fogom elfelejteni, hogy Pista bácsi „a gyerek”-nek szólított engem, hiszen akkor még tényleg sovány és fiatal is voltam. Ez volt életem első meghatározó kutatása.

„Sosemlesz Cigányország” című könyvének helyszíne Szendrőlád, Kétegyháza és Felsőtelekes volt. Mi alapján választotta, vagy választották az említett településeket kutatási terepüknek?

1992-ben keresett meg Szederkényi Juli Hollós Jánossal együtt (filmrendezők), hogy segítsek nekik helyszínt választani, illetve szereplőket válogatni a „Paramicha” című filmjükhöz. Akkor már viszonylag sok tapasztalattal rendelkeztem korábbi etnográfiai múltamból, illetve az Autonómia Alapítványnál végzett előkészítő munkáimból következően. Később ugyanebben az évben a RAI-2 kezdett bele egy hatrészes film forgatásába, aminek a címe „Az én ellenségem” volt. Hat országból választottak hozzá problémákat, etnikai konfliktusokat. Magyarországon a cigány-magyar konfliktus lett volna a film témája, aminek kivitelezésével Vész János (filmrendező) volt megbízva. Ebbe a filmbe meghívott szakértőként kerültem, és itt ismerkedtem meg Kőszegi Edittel (filmkészítő), akivel azóta is együtt dolgozom.

A filmet végül Ónodon és annak környékén forgattuk, ahol a libások megöltek egy fiatal cigány férfit, akiről azt feltételezték, hogy libát lopott. A forgatás közben ért el hozzánk a hír, hogy etnikai háború tört ki Kétegyházán, ahova át is mentünk folytatni a munkát. A faluban a konfliktus mellett egy gyönyörű történetet találtunk – egy görög sorstragédiát, ha úgy tetszik. Faragó Lajos – akit ebben az őrült helyzetben a megyei rendőrkapitány a polgármesterrel és a parlamenti képviselővel egyetértésben vajdának nevezték ki– egy tekintélyes embernek számított, sikeres állattartó gazda volt. Hat fia volt és nagyon szeretett volna egy leányt, de sohasem sikerült. Az ötödik fiú volt Ádám, aki egy dobozi muzsikus cigányleánnyal keveredett szerelembe, így hol Dobozon, hol Kétegyházán lakott. Egy napon romungró apósával úgy összekülönbözött, hogy a lány családja végül megölte őt. Ekkor azonban már volt egy pár hónapos kislányuk. Így fordulhatott elő, hogy a szülők, tulajdonképpen fiuk halálával nyertek egy leánygyermeket, akit aztán ők neveltek fel.

A szendrőládi helyszín ötlete az általam vezetett konfliktuskutató kör kapcsán került elő. A találkozások alkalmával beszélgettünk a terepmunkáinkról és előálltunk egy filmtervvel, aminek a forgatási helyszínéül olyan falvakat képzeltünk el, ahol a szociológiai mutatókkal azt lehet prognosztizálni, hogy várhatóan etnikai konfliktusok robbanhatnak ki. Olyan településekről beszélek, ahol magas a cigány lakosok és munkanélküliek aránya, vagy szegregált cigánytelep épült ki, esetleg szegregált oktatás zajlik. Szendrőlád megfelelt a kritériumoknak.

Amikor 2001-ben elkezdtünk Szendrőládon kutatni, azt tapasztaltuk, hogy a konfliktusok helyett béke jellemezte a falu életét. Ekkor azt mondtam, hogy ne azt nézzük, hogy hogyan eszkalálódik a konfliktus, hanem, hogy mitől nincs mindezen mutatók ellenére.

Mire jutottak a kutatás során?

Arra, hogy a béke hátterében az áll, hogy mindenki mindent megtett az együttműködésért. Az egyik ilyen törekvést „katolikus útnak” neveztük, ami a cursillohoz vezethető vissza – ez egy Spanyolországból eredő katolikus lelkiségi mozgalom: a szendrőládi katolikus templomban elkezdtek odafigyelni a cigányokra, cigányok és nem cigányok együtt jártak lelkigyakorlatokra. A másik mozgalom a „református út” volt, amit az iskola egy pedagógusa képviselt, aki mellesleg a kulturális bizottság elnöke és az asszonykórus vezetője is volt. Ő volt az az ember, aki nyitott a cigányok felé és őket is meghívta a kórusba. Az említetteken túl – annak ellenére, hogy az iskolában szegregált oktatás folyt – a cigány kislányok pártában, nemzeti szalaggal díszített fehér szoknyában, a fiúk árvalányhajjal díszített kalapban, mellényben (magyar ruhában) adták a csősz- és csőszlegény párokat a szüreti felvonuláson, illetve ők adtak műsort az öregek napján. Szendrőládon olyannyira befogadtak minket, hogy a mai napig én vagyok a Bhim Rao egyesület (hátrányos helyzetű gyerekek oktatásának előmozdításáért dolgozó kiemelten közhasznú társadalmi szervezet) alelnöke, Edit pedig, a felügyelőbizottság tagja.

Hogyan kapott szerepet a műben Felsőtelekes?

2000-ben csatlakoztunk Edittel „A cigánygyerekek iskolai szegregációja” című kutatáshoz. Jóllehet, hogy én már egy tapasztalt középkorú kutató voltam, de érdekelt a téma, így elszegődtem kérdezőbiztosnak. Ez azt jelentette, hogy Borsod megyében tizenvalahány faluban kellett dolgoznunk. Az utolsó helyszín volt Felsőtelekes, ahol tíz kérdőívet kellett kitöltenünk. Miután megcsináltuk az iskolaigazgatóval és az osztályfőnökkel az interjút, Edittel a falu két különböző részére mentünk kérdőívezni, ahol ugyanazt a családtörténet hallgathattuk meg.

A családi történet a következő volt: A kérdezett dédnagyapja francia tábornok volt, a dédnagymama egy osztrák színésznő és az ő leszármazottjuk volt félvér. Tehát levezették gyakorlatilag egészen saját magukig ezt a félvér történetet. A házban volt egy családi fotó is, amit mind a ketten láttunk. A kutatást követően megírtuk a történetet, beadtuk a Magyar Mozgókép Közalapítványnak, majd augusztus végén elkezdünk forgatni Felsőtelekesen.

Mariska, a fent említett családi fotó tulajdonosa elmesélte a kép történetét: nagyapja vitézi rangot kapott Horthy Miklóstól. A bátyja, Lajos a évekkel később Csehszlovákiából Magyarországra jött, hogy ne sorozzák be, ekkor hozta magával azt a képet, amit még nagyapja kapott vitézzé avatásakor, vagyis a családi fotót. Azt azonban még nem tudtuk ekkor, hogy ki van a képen. Valamikor szeptember vége felé, amikor ismét Felsőtelekesre készültünk, kezembe került egy Rubicon. Ahogy lapozgattam az újságot, egyszer csak megpillantottam benne a Mariska falán lógó képet: Vilmos császár volt rajta és angol felesége. A filmünk végül azzal ért véget, hogy elvittük a képet Lajosnak, aki tagadta, hogy az ő felmenői lennének a képen.

A történet azért igazán fontos a számukra, mert a család félvérségét igazolja és így védi az önbecsülésüket egy új se nem magyar se nem cigány társadalmi státusz kijelölésével. Tulajdonképpen itt egy költői történetről van szó, így nincs szíve az embernek bizonygatni, hogy a képen ábrázolt férfi tényleg a császár. Az előítéletekkel szembeni védekezési mechanizmus szempontjából Felsőtelkesen egészen más a helyzet, mint Kétegyházán, ahol az oláhcigány identitás a jellemző, aminek az egyik legszebb példája a temetés kapcsán került elő. Itt az elsődleges kérdés az, hogyan különböztetik meg a temetésük során magukat a nem cigányoktól. Ebben az esetben egy autonóm, független cigánykultúrát találtunk, amiben volt egy etnikus, már-már túlfejlett büszkeség, erről a különbségről írunk a „Sosemlesz Cigányország” című könyvünkben, azon belül is „A nagyon cigánytól a nagyon nem cigányig” alfejezetben.

Meséltél a kiállításaidról, filmjeidről, kutatásaidról. Mi most a legközelebbi cél, milyen téma feltárásán gondolkozol?

Fleck Gábor kezdeményezésére van egy program, melynek célja egy „Fair page” nevű honlap elkészítése. Hat alfejezete van – a jó gyakorlatoktól a fair market-ig, a múzeumtól a kis életútinterjúkig, az e-book kiadástól a kortárs fotókig –amelyek megvilágítják a társadalmi problémákat, vagy reflektálnak azokra. Ennek európai léptékűvé fejlesztésében veszek most részt.

Ezenkívül régi vágyunk Edittel, hogy a Szendrőládon forgatott több száz órányi anyagot valamilyen formában beleálmodjuk egy többféle módon választható virtuális moziba –tehát tulajdonképpen mindazt, amit felvettünk, egyszer csak értelmezzük. Úgy gondolom,ez az egyik megoldás, amivel az előítéletek ellen lehet tenni, vagyis, hogy megmutatjuk az esendő embereket is a maguk törekvéseiben és vágyaiban.

Ha két év múlva valóban elküldenek nyugdíjba, akkor még addig szeretnék egy nagy Balázs János-kiállítást rendezni, mivel évekkel ezelőtt részt vettem életműalbumának megszerkesztésében is.

Ezek szerint tervben van egy új projekt, egy film és egy kiállítás is…

Aztán leülök a fenekemre, és mondjuk írok még.

Csernus Fanni

 További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.

A bejegyzés trackback címe:

https://lumens.blog.hu/api/trackback/id/tr918025214

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.