Kilenc évnyi kormányzás után vereséget szenvedett a CPC (Kanadai Konzervatív Párt), melynek vezetője, Stephen Harper nem sokkal később bejelentette lemondását. A 2006-os voksolás után kisebbségben, 2011-től abszolút többségben kormányzó jobboldali csoportosulás csak a szavazatok harminckét százalékát szerezte meg a negyvenkettedik választáson. Az este legnagyobb vesztese azonban nem a konzervatív tömörülés, hanem a felméréseket korábban magasan vezető, végül azonban csak 20 százaléknyi szavazatot kapó NDP (Új Demokrata Párt) volt.

A „rohadt kormány”

A CPC 2006 óta minden választást megnyert ugyan, de a lakosság nagyobbik része a felmérések szerint most már mégis a progresszív pártokat támogatta. A rendkívül szoros választási kampány komolyan megmozgatta a lakosságot: az előzetesen leadott szavazatok száma 71 százalékkal nőtt 2011-hez képest.

A Konzervatív Párt népszerűségének csökkenését ellensúlyozta az, hogy egyedül álltak a politikai spektrum jobb oldalán, míg a progresszív szavazóbázis potenciálisan megoszthatta volna voksait a liberálisok és az NDP között, ahogy az 2011-ben is történt. A lakosság egy része azonban tudatosan arra törekedett, hogy a választáson „bárki, csak ne Harper” nyerjen – ugyanezért jöttek létre olyan oldalak is, amelyek a „stratégiai szavazás” keretein belül az összes választókerületben meghatározta a legesélyesebb progresszív jelöltet. A gyakorlatban komoly politikai küzdelmet jelentett az NDP és a liberálisok között az, hogy melyik pártra szavazna az „anti-Harperisták”: ezt a meccset toronymagasan az utóbbiak nyerték.

A legnagyobb kanadai lap „rohadtnak” nyilvánította a kormányt, melynek nem tett jót Kanada modern történelmének leghosszabb kampánya sem: az olajár világpiaci csökkenése miatt komoly gazdasági nehézségekkel nézett szembe – amit akár recessziónak is nevezhetünk –, valamint megosztó kommunikációjuk sem segítette őket a népszerűségi versenyben. Utóbbi nem újdonság: Harper konzervatív intézkedései sokszor megosztónak bizonyultak kilenc éves kormányzása során – egy civil és politikai szférában is elfogadhatatlannak talált terrorellenes törvénytől kezdve a „barbár szokás-forródróton” át a muszlim nők fátylának utólag illegálisnak talált betiltásán és a külföldön élő kanadaiak szavazójogi kérdésén keresztül a menekültkérdés kezeléséig. „Még a barátaim sem szeretnek” – mondta egyszer.

Környezetvédelmi kérdésekben is komoly, megosztó konfliktusokat vállalt fel, (többek között az Egyesült Államokkal is), de a legfelsőbb bíróságot is támadta. A kampány során is több botrány rengette meg pártját, anyagi elszámolások és automatizáltnak hazudott telefonhívások terén is. „Az emberek sosem tévednek” – mondta vereségének beismerésekor. Nem sokkal később körlevélben jelentették be távozását.

Harper kampányát egyes elemzők erőtlennek találták, mely saját erősségei helyett az ellenfél tapasztalatlanságának kihangsúlyozásával és személyes támadásokkal próbált sikereket elérni. Az öt évvel ezelőtt megszerzett 159 parlamenti helyből 97%-os feldolgozottság mellett csupán 102 maradt a konzervatívoknak, akik ezzel még mindig a legnagyobb ellenzéki pártnak számítanak.

Szintén ajánljuk: Amikor szembeszálltak Donald Trumppal

Egy újabb Trudeau

A liberálisok Kanada „természetes kormányzóinak” számítanak, az elmúlt évszázad majdnem hetven évében ők voltak hatalmon – az utóbbi évtizedben azonban komoly visszaesést regisztráltak: a 2011-es választáson történelmük során először lettek harmadikak. A korábbi miniszterelnök Pierre Trudeau – akit sokan a „modern Kanada atyjának” tartanak – fiának vezetésével azonban most sikerült megszerezniük az abszolút többséget.

Justin Trudeau-t sokan túl tapasztalatlannak és fiatalnak találták a maga 43 évével az ország vezetéséhez, és alig pár hónapja is csak a harmadik helyet birtokolta pártjával együtt a népszerűségi listákon. 2013-ban 80 százalékos támogatással vette át a liberálisok vezetését, miután elődje távozott a 2011-es katasztrofális eredmények után. Az 1971-ben, apja miniszterelnöksége alatt született férfi útja nem volt egyenes a politikába: többek között tanárként, mérnökként, bungee-jumping oktatóként és színészként is kipróbálta magát.

Sikere a konzervatív párt elleni protestálás mellett gazdasági platformjuknak is köszönhető: augusztus végén jelentették be, hogy három éven át magas költségvetési hiánnyal számolnak majd az infrastrukturális fejlesztések megvalósítása érdekében. Ezzel a konzervatívok mellett a gazdaságilag visszafogottabb NDP-t is kiütötték a versenyből.

„Minden kanadai miniszterelnöke leszek” – mondta győzelmi beszédében Trudeau, a megosztó politika végét ígérve.

Elvesztegetett lehetőség?

Sokáig úgy tűnt, az NDP lesz az a progresszív párt, mely megtörheti a konzervatívok uralmát – és Kanada történetében először nem a két nagy párt egyikeként alapíthat kormányt. Hatalmas meglepetést okoztak azzal, hogy Albertában – Kanada egyik legkonzervatívabb részén – legyőzték a CPC-t 2011-ben. Augusztus elején még komoly esélyesei voltak a választásnak – és még szeptember elején is vezettek –, de nem tudták megtartani hirtelen jött népszerűségüket – részben azért, mert még a párton belül sem volt mindenki meggyőződve arról, hogy készen állnak a kormányzásra.

Vezetőjük, Tom Mulcair nem mondott le a súlyos vereség után, illetve kijelentette, hogy „komoly nézetkülönbségeik” ellenére együtt fognak működni a liberálisokal. A kampány során még azt mondta, hogy „bár be akarnak csapni mindenkit azzal, hogy újrafestették a régi autót, ugyanolyan rozsdás alatta és a pár ugyanolyan korrupt, mint amikor a kanadai választók vereségre ítélték őket”. Támogatói azt mondják, a fátyol-betiltás ellenzése komoly szerepet játszott kudarcában – és elvei miatt bukta el a kampányt. „Nem változtatott volna elvein csupán szavazatok miatt” – nyilatkozta főtitkára.

Kelemen Luci

További írásaink megtalálhatóak a lumens.hu-n, illetve Facebook-oldalunkon is.