A globális világ kihívásainak kezelésére átfogó megoldásokra van szükség, legyen szó akár a klímaváltozásról, akár a szervezett bűnözésről, a kiberbűnözésről, a nemzetközi terrorizmusról vagy éppen a drogcsempészetről. A világszintű problémák eliminálásához azonban átgondolt, következetes és összetett stratégiára van szükség, dollármilliók feláldozása önmagában nem feltétlenül hatékony – ezt bizonyítja az Amerikai Egyesült Államok kudarcba fulladt, drogok elleni háborúja.

2011. szeptember 11-e után az Amerikai Egyesült Államok háborút hirdetett a terrorizmus ellen. A világsajtó révén a Bush-féle „war on terror”-terminológia egycsapásra közismertté vált, ugyanakkor sokak fejében ott motoszkált az a kérdés is, hogy lehetséges-e háborút kezdeni egy fogalom ellen, hiszen a terrorizmus merőben más, mint a konvencionális hadviselés. Nehéz például meghatározni azt, kik a harcoló felek, hiszen itt – általában – nincsenek egyenruhás katonák, nincsen hagyományos értelemben vett hadszíntér, ahogyan egy esetleges terrorcselekménynek az országhatárok sem szabnak gátat.

Amerika azonban nemcsak a terrorizmussal szemben visel hadat, hanem a drogokkal szemben is: bár a „war on drugs” kifejezés talán kevéssé ismert, az Egyesült Államok kábítószerek elleni küzdelme már közel egy egész évszázada tart. Ez idő alatt négy elnök személyesen is hadat üzent a drogoknak, ennek ellenére mára már nyilvánvalóvá vált, hogy ez a csata elveszett. Mi vezetett a kudarchoz az elmúlt száz esztendő során?

A korlátozott hadviselés időszaka

Csupán néhány évtizeddel az Amerikai Egyesült Államok megalakulása után, már az 1800-as években megjelent az országban az első kábítószer, az ópium, mely az amerikai polgárháború idején számottevő népszerűségre tett szert. Az évszázad utolsó harmadában, az 1880-as évek táján kezdett a kokain is teret hódítani. A kokát (amely a kokacserje termése), eredetileg gyógyászati célokra használták: orvosságok, illetve gyógyitalok alapanyagaként, ugyanúgy, ahogy a heroint is eredendően gyógyszerként használták, légzési betegségek kezelésére. A morfiumot 1906 óta használják, az orvosok fájdalomcsillapítóként írták fel, a kokain pedig a Coca-Cola alapanyagául szolgált.

A századforduló után azonban fény derült ezeknek a szereknek egy nem várt mellékhatásra: használóik gyakran válnak függőikké, ezért már a XX.század elején elindultak a szabályozási törekvések. A helyi önkormányzatok megpróbálták betiltani az ópium importját. Az első, 1906-ban hozott törvény arra kötelezte az orvosokat, hogy minél pontosan „címkézzék” a gyógyszereket, hiszen ezután már nem ártalmatlan fájdalomcsillapítóként tekintettek a drogokra. Nem sokkal később, 1914-ben megszületett az első szövetségi szintű drogpolitika (Harrison Narcotics Acts), mely a marihuána, a kokain, a heroin, illetve a morfium előállítását és eladását volt hivatott szabályozni. Rendkívüli kényszerítő erejét mutatja, hogy 1915 és 1938 között több mint ötezer orvost helyeztek vád alá, akiket bírsággal vagy börtönbüntetéssel sújtottak, amiatt, hogy a függők gyógykezelése során drogokat írtak fel nekik.

1930-ban a szakpolitika intézményesült: ebben az évben alapították meg a Federal Bureau of Narcotics-ot, mely szervezet az elkövetkező évtizedekben alapjaiban határozta meg a drogpolitika irányvonalát. Egy 1956-os törvény a legsúlyosabb büntető és elnyomó drogellenes rendelkezés, melyet a Kongresszus valaha elfogadott. A rendkívül szigorú büntetési tételek mellett az említett hivatal – megelőző szándékkal – meglehetősen agresszív propagandába kezdett: mítoszokat és horrorsztorikat kreáltak a drogokról, hogy elrettentsék az embereket a fogyasztásuktól: a marihuánát például elmebaj, gyilkosságok és szexuális bűncselekmények okozójaként aposztrofálták. A propaganda azonban nem volt hiteles, a negyvenes és ötvenes években az emberek nem bíztak a kormányzat figyelmeztetéseiben.

A következő évtizedben egy új, viharosabb korszak keződött: a gombamód szaporodó lázadó mozgalmak népszerűvé tették a drogokat. Különösen a marihuána vált divatossá – például az egyetemi kampuszokon. A drogok a tiltakozás és a lázadás szimbólumai lettek, ezzel együtt elvesztették korábbi stigmatizáló szerepüket, hiszen meglehetősen elterjedtté váltak a középosztálybeli fehér fiatalok körében is. Továbbá a hippik előszeretettel éltek egyéb hallucinogén szerekkel is – ilyen volt például az LSD. Mindemellett a vietnámi háborúból hazatérő katonák közül sokan lettek marihuána- vagy heroinfüggők, ezért az amerikai lakosság drogfogyasztása az 1960-as években az egekbe emelkedett.

Ennek visszaszorítására Johnson elnöksége alatt elfogadtak egy olyan törvényt (Narcotics Addict Rehabilitation), melyben a drogfüggőséget mentális betegségként azonosítják és az alkoholizmushoz hasonló függőségként kezelik. Az intézkedésnek kevés kézzelfogható hatása volt: a drogfogyasztás nem csökkent, a függőség kezelésére pedig nem voltak biztosítva a források.

A totális háború

Tekintve, hogy drogproblémát nem sikerült orvosolni, az 1969-ben hivatalba lépő Nixon drasztikusabb módszert választott: háborút hirdetett a drogok ellen. Először 1971-ben használta a „war on drugs” kifejezést. Egy sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy Amerika első számú közellensége a hazai drogfogyasztás, az ellenség legyőzéséhez pedig egy többfrontos haditervet dolgoztak ki. Nixon több forrást szánt a drogproblémák kezelésére és gyógyítására, illetve a rehabilitációra, valamint fontos volt az is, hogy elejét vegyék a függőség terjedésének.

Habár Nixon hangsúlyozta a publikum előtt, hogy a törekvések, amelyek a drogok tiltásra, illetve megsemmisítésre irányuló törekvések eleve kudarcra vannak ítélve, mégsem tudta megfogadni saját tanácsát: 1969-ben elindult az úgynevezett Intercept-hadművelet, amely célja a marihuána-csempészet visszaszorítása volt a mexikói határ mentén. Az amerikai kormány azt szerette volna, ha Mexikó szigorúbban szabályozza a marihuána-termelést. Beavatkozásuk eredményeként a drogkereskedelem látszatra ugyan csökkent, valójában azonban csupán újraszerveződött: a megfigyelt csempészútvonalak helyett újakat jelöltek ki, Hiába zárták le a határokat, a kábítószerek így is bejutottak az országba, például vízi vagy légi úton. Habár a mexikói művelet nem hozott áttörő sikert, fontos kiemelni, hogy a drogháború ideje alatt egyedül a Nixon-éra alatt költöttek több pénzt a gyógyításra, mint a büntető szankciókra.

A késői hetvenes években némileg ellentmondásosan viszonyult a kérdéshez az amerikai társadalom. 1976-ban indul útjára az első drogellenes szülői mozgalom, amikor egy anyuka marihuánát talál tizenhárom éves lánya szülinapi buliján. A „Családok akcióban” nevű szerveződést ő és egy szomszédja alapítja meg, céljuk a tinédzserkori drogozás elleni küzdelem. Mindeközben azonban a média meglehetősen torz képet fest a drogokról: a veszélyek és hatások bagatellizálásával magasztossá teszi a drogfogyasztást: a Don Perignon pezsgő és a Beluga kaviár mellett a kokain is alapvető egy jó partin.

Carter elnökségével a háború új szakaszához érkezett: a marihuána dekriminalizálásért szállt ringbe, a legalalizálást viszont ellenezte. 1978 és 1984 között azonban drasztikusan nőtt a kokainfogyasztás az Egyesült Államokban – hat év alatt alatt mintegy 19-25 tonnáról 71-131 tonnányira emelkedett –, emiatt a marihuána dekriminalizálása is kudarcba fulladt.

Az évtized végére a kokain-kereskedelem meglehetősen erőszakossá vált: 1979-ben Miamiban kolumbiai csempészek fényes nappal kerültek tűzharcba, a drogügyletek miatt a város módfelett veszélyes hellyé vált. A nyolcvanas évek elejére tehető a kolumbiai Medellin-kartell felemelkedése, mely szövetségnek a hírhedt drogbáró, Pablo Escobar is tagja volt. A kartell együttműködött a kokain előállításában és terjesztésében is. Ez 1982-ben tudatosult az amerikai hatóságokban, amikor százmillió dollár értékben 3906 fontnyi kokaint foglaltak le a miami reptéren.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/6/6e/Fuerza_del_Estado_Michoac%C3%A1n.jpg

Mexikói katonák tűzharcban 2007-ben. Fotó: Diego Fernández

Nixonhoz hasonlóan Reagan is inkább a drogok tiltására és megsemmisítésére fókuszált, ezen célokra pedig jelentősen meg is emelte a keretet: évi 437 millió dollárról 1,4 milliárd dollárramíg az oktatásra és megelőzésre szánt összeget egyetlen huszárvágással lecsökkentett. Nevéhez elsősorban keménykezű intézkedések fűződnek, mint például a „zéró tolerancia” program, mely során elsősorban a drogfogyasztókkal szembeni büntetéseket nyomatékosították a társadalomban. Reagan kampányához a first lady is csatlakozott az 1984-ben indított „Csak mondj nemet”-mozgalmával, melynek fókuszpontjában a középosztálybeli fehér gyerekek álltak.

Ehhez az időszakhoz több botrány is kötődik: a nyolcvanas évek elején a crack „berobbanása” komoly kockázatot jelentett: olcsóságára, valamint addiktív és pusztító jellegére egy New York Times-cikk hívta fel a társadalom figyelmét 1985-ben. A következő évben a kábítószer-kérdés ismét az érdeklődés középpontjába került, amikor okaintúladagolás miatt halt meg egy tehetséges kosárlabdázó, Len Bias. A tragédia az egész országot megrázta, a média a drogfogyasztás veszélyeit kezdte hangsúlyozni – ezzel a kérdés politikai napirendre került. Ennek hatására fogadott el Reagan egy rendkívül átfogó intézkedéscsomagot 1986-ban.

Később idősebb George H. W. Bush elnök új stratégiát választott: 50%-kal növelte a drog elleni háború katonai kiadásainak keretét. Habár utódjához, Bill Clintonhoz nagy reményeket fűztek, az új elnök a republikánus hagyományokat folytatta, mindamellett, hogy 1995-ben azonban plusz egymilliárd dollárt különített el a szakpolitikai céljainak megvalósítására, összesen tehát 7,8 milliárd dollár állt rendelkezésre. Clinton felismerte a prevenció, az oktatás és a rehabilitáció fontosságát, amire 5,4 milliárd dollárt különített el.

1995-ben egy másik nagy kartell, a Cali öt vezetőjét sikerült letartóztatni, mely a kilencvenes években – a Medellin-kartell szétesése után – a a legerősebb kolumbiai drogcsempész-bandának számított. Legnagyobb drogbárói 1996-ra kerültek börtönbe . 2000-ben Clinton elnök 1,3 milliárd dollárral támogatta Kolumbiát a drogcsempészek elleni küzdelemben.

Propaganda-plakát az ezredforduló környékéről.

A hadi állapot napjainkban

A drogkérdés mai napig napirenden van, hiszen még nem sikerült életképes alternatívát találni a „háború” helyett, melynek sikertelenségében mind a lakosság döntő többsége, mind a politikai vezetés egyetért. Obama már a kétezres években is a „war on drugs”-politika nagy kritikusa volt: nem a tömeges bebörtönzést látta a drogválságból való kiútként. Sőt, 2004-ben kijelentette, hogy ez egy elhibázott stratégia, mivel az indokolatlanul hosszú börtönbüntetések súlyos társadalmi következményekkel járnak.

A Drug Policy Alliance nevű szervezet azt szorgalmazza, hogy a kormány mielőbb vessen véget a drogellenes háborúnak, mivel az intézkedések költségei mára mintegy 51 milliárd dollárra rúgnak. Az Obama-adminisztráció nem tervezett világmegváltó reformokat, apróbb változások viszont történtek: a büntetési tételek enyhítésével több ezer bebörtönzött számít arra, hogy megváltozik a büntetési idejük, illetve idén októberben több mint hatezer embert helyeznek szabadlábra az említett enyhítés miatt, ezenkívül előreláthatóan legalább százezren szabadulhatnak korábban. Tekintve, hogy a drogok elleni háború során számos olyan törvényt fogadtak el, amely szigorúan szankcionálja a drogok előállítását, birtoklását, illetve terjesztését. Nixon ideje alatt már marihuána-birtoklásért is 2-10 éves börtönbüntetést szabhattak ki a bíróságok. Összességében elmondható, hogy tömegek került hűvösre a drogellenes háború „áldozataiként”, 1994-ben például 1 millióan, míg 2008-ban másfél millióan kerültek börtönbe. Egy 2014-es kimutatás szerint a börtönlakók több mint fele a drogok elleni háború miatt került be. Szintén probléma, hogy az ítélkezésben egyensúlytalanságok tapasztalhatók, mivel drog birtoklásáért és kereskedelméért ugyanúgy súlyos büntetést lehet kapni, illetve egyes adatok szerint a feketék és a latinok átlagosan súlyosabb büntetéseket kapnak. Szintén súlyos társadalmi probléma, hogy a kormány drogháborúja nagyban hozzájárult egy permanens alsóosztály létrejöttéhez.

 Szalai Réka