Stephen S. Roach, a Morgan Stanley fő közgazdásza és a Yale’s School of Management oktatója „a sino-amerikai kodependencia-csapdaként hivatkozik a jelenleg elfogadott modellre, mellyel az Egyesült Államok és Kína kapcsolatát szokás leírni. A Project Syndicate-en megjelent írása szerint egy klasszikus csapdahelyzetbe keveredett a két állam.

Ahogy egyre inkább egymásra vannak utalva a fenntartható gazdasági növekedés kapcsán, a két fél változó nemzetközi szerepvállalása pedig komoly konfliktusforrást jelent, aminek jelei a kínai elnök mostani amerikai látogatásán is láthatóak voltak.

A két ország közti kodependencia a hetvenes években alakult ki, amikor az USA stagflációval, Kína pedig a kulturális forradalom utóhatásaival küszködött. Hamar egymásra találtak: előbbi az exportalapú növekedési stratégiát tudta segíteni külső keresletével, utóbbi pedig olcsó termékeket biztosított a pénzszűkében lévő amerikai háztartásoknak.

A kapcsolat az évek során tovább mélyült. Az Egyesült Államok egyre inkább Kína tartalékaiból – kölcsöneiből – finanszírozta növekedéseit, miközben a kínainak a dollárhoz kötötték valutájukat, egyre nagyobb részesedést szerezve az amerikai államkincstárból, rekordméretű deficiteket finanszírozva ezzel. Az USA stabilitási és növekedési lehetőségeket biztosított Kínának, ők pedig segítették elfedni a megtakarítások hiányát, a felelőtlen fiskális politikát és az átlagjövedelem alacsony növekedését.

Az ilyen kapcsolatok – csak úgy, mint két, egymástól függő ember kapcsolata – azonnal krízisbe kerül, amint az egyik fél megváltozik. Kína most változni próbál: export helyett a belső fogyasztásra akarja építeni gazdasági növekedését, illetve aggresszívabb külpolitikára is váltott – emellett a nemzetközi pénzügyi rendszer alakításában is nagyobb szerepet vállal az Ázsiai Infrastruktúrális Befektetési Bankkal, az Új Fejlesztési Bankkal és a Selyemút Alappal. Mindez sérti az amerikai érdekeket.

A válaszként szolgáló „stratégiai újraegyensúlyozás” Ázsiában pedig a kínaiak szemét szúrja. Bár az USA elismeri a nagyobb kínai részvétel szükségességét a létező Bretton Woods-i intézményekben és a belső fogyasztásra épülő modell fontosságát, e változások potenciális hatásairól már jóval kevésbé van pozitív véleménnyel.

Szintén ajánljuk: „Amikor az emberek haszontalannak nevezik az ENSZ-t, melyik ENSZ-ről beszélnek?”

Mindez nagyrészt az amerikai háztartások megtakarításainak hiányaira vezethető vissza – a nemzeti jövedelem 2,5%-a az 1970 és 1990 közti időszakban megfigyelt 6,3% helyett. Ahogy Kína egyre inkább belső gazdasági fejlesztésekre fordítja pénzét, egyre nehezebbé válik majd így az amerikai költségvetésben felmerülő űr betöltése. Emellett ráadásul a szűk hazai kereslet miatt az export fontossága is egyre nagyobb a 2008-as recesszió óta törékeny gazdaság növekedésében – és ebben Kína szintén komoly szerepet játszik, mint az Egyesült Államok jelenleg harmadik legnagyobb, és leggyorsabban növekedő exportpiaca.

Xi és Obama egyeztetésein egy átfogó megoldás helyett csupán eseti, független kérdések szerepeltek az agendán, és ezekkel kapcsolatban sem sikerült komolyan előrelépni. Az emberi kapcsolatok esetében az ilyesfajta ujjal mutogatás és kiszolgáltatottság vége általában egy fájdalmas szakítás. Az amerikai-kínai csúcs után egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy ezt sikerül majd nemzetközi szinten elkerülni.

Kelemen Luci