Etológiáról és a humán evolúcióról kérdeztük az ELTE Etológia Tanszékének alapítóját, Csányi Vilmos Széchenyi-díjas etológust. Munkássága a halakon és kutyákon végzett etológiai kísérletei mellett kiterjedt az evolúció általános elméletének kidolgozásán át a napjainkban még nem teljesen bizonyított „vízimajom-elméletig”, mely magyarázat lehet az ember külső jegyeire (relatív szőrtelenség, bőralatti zsírszövet felszaporodása) és megnövekedett intelligenciájára.
Pályáját ismerve legkiemelkedőbbet az etológiában alkotott. Mi volt az, ami elindította ezen az úton?
Vegyészdiplomámat az ELTE-n szereztem 1958-ban, majd ezután a Budapesti Orvostudományi Egyetem (ma Semmelweis Egyetem) Orvosi Vegytani Intézete munkatársa lettem. Eredetileg a neurokémia és a neurobiológia érdekelt, de személyes és munkahelyi problémák miatt témát kényszerültem váltani, ezért 1973-ban visszatértem az ELTE Természettudományi Karára, ahol a magatartásgenetikai laboratóriumban kezdtem dolgozni egyetemi tanárként. Motivációmat erősítette, hogy Konrad Lorenz 1973-ban orvosi-élettani Nobel-díjat kapott az egyéni és szociális viselkedésminták felépítésével és működésével kapcsolatos felfedezéseiért, illetve az akkori időkben ebben a témában lehetett a legkisebb pénzügyi befektetéssel eredményt elérni, csak kreatív ötletek kellettek hozzá.
Talán kicsit meglepő egyesek számára, de hidegvérű állatokon, halakon is végzett megfigyeléseket. Megfigyelhető-e a halaknál bármilyen tanulási mechanizmus?
Halakkal végzett vizsgálataimhoz nagy segítséget nyújtott egy indiai növényevő hal, Zebulon, aki húsz évig élt, és csakis tőlem fogadott el ennivalót. Nagyon változatos reakciói voltak a környezetére, pl. a takarítónőt nem igazán kedvelte, mivel a porszívózással kellemetlen rezgéseket keltett az akvárium vizében. Tanulási folyamatként fogható fel az az eset is, amikor a kimaradt vacsora reggel rohantam megetetni őt, de Zebulon annyira türelmetlen volt már, hogy éhesen ráharapott az ujjamra, ám amikor érzékelte, hogy kissé célt tévesztett és ez a találkozás nekem sem volt túl élvezetes, azonnal elengedett. Attól kezdve mindig körültekintően vette el a táplálékot. Meglepő ez a felismerési és tanulási folyamat annak fényében, hogy ennek az állatnak mindössze csak pár milligrammnyi agya van.
Fotó: Karvaly Bence / lumens.hu
Mesterséges környezetben megfigyelt egyedeknél tapasztalt viselkedési mintázatok közül milyen példákat lehetne felhozni, ami a természetes környezetükben is ugyanúgy valósul meg?
Mi elsősorban paradicsomhallal foglalkoztunk, az volt az első igazi akváriumi hal Európában. Érdekessége, hogy a levegőből is vesz fel oxigént, így időnként feljár a vízfelszínre érte. Viselkedési mintázata főként az utódgondozásban jellegzetes: udvarlás, sőt, ivadékgondozás is megfigyelhető náluk. Amikor terepszemlét tart, és talál egy szempárra emlékeztető képződményt – akár már két kis szivacsra szúrt LED is felkeltheti a figyelmét – azt alaposan szemügyre veszi, körbejárja. Ha nem történik eközben semmi különös, akkor többet nem érdekli az adott dolog. Ha valamilyen kellemetlenség éri, mondjuk egy kisebb áramütés, azt megjegyzi, és attól kezdve elkerülik. Ez a szabadon tartott állatoknál a gyakorlatban úgy valósul meg, hogy ott egy nagyobb hal, például egy csuka szeme az, ami felhívja a paradicsomhal figyelmét a lehetséges veszélyre. Ez a fajta „szemfelismerés” az összes gerincesnél esszenciálisan megtalálható képesség. Már egy egy órás csecsemő is felismeri a másik ember szemét, és érdeklődve figyeli. Kísérletképp próbálkoztak a paradicsomhalaknál függőlegesen elhelyezett két LED-lámpával, de ezek abszolút nem érdekelték, csak a vízszintes helyzetben lévők. Ha vízszintesen egy vagy három darab volt egymás mellett, azok sem érdekelték. Túlélés szempontjából így ez egy nagyon fontos, gének szintjén kódolt mechanizmus.
Szintén ajánljuk: “Elhitették, hogy a közös valutából mindenkinek előnye származik” - György László az euróövezet kihívásairól
Genetikailag homogén haltörzseket is előállított. Ezt milyen módszerrel érte el, illetve mire lehetett használni ezeket a halakat?
Akkoriban az állami gazdaságok központjának teljesítettünk megrendelésre munkát. Az állattenyésztés már egy jó ideje arról szól, hogy beltenyésztett törzseket hozunk létre és azokat keresztezzük egymással. Így például az a csirke, amit mi a boltban megveszünk, az egy négyes hibrid, tehát négy szülői törzsből – amik önmagukban meglehetősen véznák – hozunk létre két szülőt, és ebből a két jobb genetikai állományú egyedből lesz az a csirke, ami mondjuk 3 hónap alatt 1,3 kg-osra is képes felhízni. Mi pontyokat nemesítettünk, ahol egy új módszert, a gynogenezist alkalmaztuk, amit egyébként az ezüstkárászok, mint különleges ivartalan szaporodási formát jól alkalmazzák a természetben. A gynogenezis lényege, hogy a petesejtből elindítjuk az embrió fejlődését, de a hímivarsejtet inaktiváljuk egy erős radioaktív besugárzással. Így az utódok egytől-egyig az anya tükörképei lesznek. Ezzel a módszerrel 30-60%-kal nagyobb súlyú pontyokat hoztunk létre. Ebből aztán lehetett volna ipari méretű tenyésztést is szervezni, de aztán jöttek a zűrösebb idők és ez nem valósult meg. Azóta már lazacot, angolnát, harcsát is tartanak ipari, zárt területeken, így adva van a lehetőség a hibridtechnológia alkalmazására. Ezzel sokkal életerősebb, nagyobb állatokat lehetne létrehozni, és az élelmiszeripar is profitálhatna belőle. Csirkéknél, sertéseknél ez már egy régi, jól bevált módszer.
Manapság egyre jobban óvják az embereket a génmódosított termékektől. Van-e ennek a félelemnek alapja?
Vad növényeket ma már csak az erdőben lehet találni, azontúl minden egyes növény, amit az ember termeszt, génmódosított. A különbség az egyes módszerek között annyi, hogy van, amihez húsz év kell, van, amihez száz, és van, amihez öt. Lehet azt állítani, hogy az öt az sokkal veszélyesebb, mint a húsz, csak nincs semmi értelme. Ez egy teljesen felfújt dolog, s mindennek tetejébe még az alkotmányba is bevitték a génmódosított növények, állatok felhasználásának szabályozását, és pontosan lehet tudni, hogy kinek a lobbi érdeke az, hogy ebből üzletet csináljon. Az európai publikum jó része szerencsére nem dőlt be ennek, ez egy teljesen irracionális és pusztán egyéni lobbiérdeket szolgáló manőver volt, ami ugyanakkor nem egyedi eset. Ennek sajnos áldozatul esett a magyar gazdaság. Ha ez emberek képesek több milliárdért felépíteni egy biológiai kutatóintézetet, majd az ott dolgozó kutatóknak mégsem hiszik el azt, amit mondanak, akár meg is spórolhatták volna azt a pénzt. A génmódosított szóját – ami háromszoros terméshozamú, mint a közönséges szója – Amerikában már régóta „megetetik” az emberekkel, és ebből Európába is jutott. Semmi bajunk nem lett tőle, úgyhogy ez az egész egy borzasztóan nagy átverés. Pedig Amerikában sokkal szigorúbb előírásokat kell betartani az élelmiszer- és gyógyszeriparban. Egy vegyületből a gyógyszerré válás nagyjából tíz évet vesz igénybe. Ezalatt a tíz év alatt az összes létező vizsgálatot lefolytatják, hogy valóban biztonságos-e az adott szer. Ha körülnézünk magunk körül, már a fűszeres szekrényünkben is rengeteg veszélyforrást találhatunk: a petrezselyem, kakukkfű mérgező, ha túl nagy mennyiségben fogyasztják. A krumplit is csak főve szabad megenni, mivel solanine nevű glikoalkaloidát tartalmaz, ami csak pár perces főzéssel bontható el. Ha nyers krumplit ennénk, rövid időn belül hányás, hasmenés, hascsikarás gyötörne minket. Mégis legálisan kapható a piacon, holott, ha nem megfelelően használjuk fel, meg is betegíthet minket.
Fotó: Karvaly Bence / lumens.hu
Ön a halakkal végzett kutatásai mellett jelentős eredményeket ért el a kutyák megfigyelése során. Mik voltak azok az észrevételek, ami miatt az ez irányú kutatások ma is virágkorukat élik?
Az akkori időkben az etológusok közül sokan ellenezték a kutyák viselkedésének megfigyelését, mondván, hogy a kutyának nincs természetes környezete, nem olyan, mint az erdei állatok, hogy az embernek bujkálva kell információt gyűjtenie róluk. Persze sikerült meggyőznöm őket, hogy bár ez így van, ezzel együtt a kutyának a természetes környezete az ember által létrehozott környezet lett, így ebben a mesterséges környezetben kell megfigyelni. Az akkori megfigyeléseinket, módszereinket használják ma is a kutya-elme kognitív etológiájának a további felderítéséhez. Így gyakorlatilag egy önálló tudományág nőtt ki az általunk elindított kutatásból. Kiderült, hogy mivel a kutya viselkedésében nagyon hasonlít az emberhez – ez a neoténia jelenségével magyarázható – ezáltal alkalmas olyan gyógyszer- és genetikai vizsgálatokra, amit más emlősökkel nem lehet elvégezni.
A vízimajom-elmélet szerint azért vesztettük el a szőrös kültakarót, mert áttértünk a vízi életmódra, így már nem volt szükség rá. Továbbá a csecsemők zsírpárnái és három hónapos korukig megmaradó merülési reflexük is a fulladás ellen véd. Mennyiben bizonyított ez a hipotézis?
Ez még nincs elfogadva, de nagyon nagy a valószínűsége. De mint tudjuk, a valószínűség a tudományban még nem bizonyíték. Ugyanakkor van nagyjából negyven olyan tulajdonságunk, mely a tengeri emlősöknél is megfigyelhető. Ilyen például a már említett merülési reflex: ha a babákat vízbe dobják, nem vesznek levegőt a víz alatt. Pesten is vannak olyan uszodák, ahol lehet babaúszásra vinni a csecsemőket. Így ők előbb tanulnak meg úszni, mint járni. Ezt egy vékony csimpánzbébivel nem lehet megcsinálni, mert azonnal megfullad. A tudományban egy nagyon hosszú és bonyolult folyamat eredménye az, hogy valamit elfogadjanak. Régen ezt az elméletet szóra sem méltatták, kinevették, de aztán a mai könyvekben egyre több helyen említik. Biztos vagyok benne, hogy a következő generáció kutatói már komolyan fogják venni. Általában a tudományos elméletek is úgy változnak meg, hogy kihalnak azok, akik az előző elmélet hívei voltak. Én már tíz éve abbahagytam a tudományos munkát, átengedem a helyem a fiatalságnak. Helyette szépirodalommal foglalkozom. Különböző témájú és műfajú könyveket írok – vannak köztük novelláskötetek, elbeszélések, regények. Jövőre jelenik meg a tizenegyedik szépirodalmi kötetem. Szerencsére úgy tűnik, kialakult már egy olyan olvasóközönségem, akik miatt nem sokáig maradnak a könyvespolcokon a könyveim, és ez örömmel tölt el.
Maár Melinda
