A Magyar Nemzeti Bank működése a Kádár-korszakban – I. rész
2015. szeptember 17. írta: lumens

A Magyar Nemzeti Bank működése a Kádár-korszakban – I. rész

Bevezetés

„Magyarország hajlama az eladósodásra, a tartósan negatív fizetési mérlegre történelmi eredetű[1]” – fogalmaz Földes György a Kádár-korszak gazdaságtörténetéről szóló könyvének legelején. Az eladósodás mértéke és jellege azonban sosem magától értetődő, főleg nem a huszadik század második felének magyar történelmében.

Az esszé célja a „kádári alku” gazdasági hátterének, pontosabban a hazai gazdaságpolitikai elit és a nemzeti bank Nyugat és Kelet közti, adósságokkal terhelt tojástáncának körbejárása. Közismert, már-már közhelyszámba menő tény, hogy a magyar államadósság jelentős részét 1956 és 1988 között halmoztuk fel: az ezzel kapcsolatos jegybanki politika részleteit igyekszik feltárni ez a dolgozat.

A Kádár-korszak (1956-1988) külkereskedelmi mérlegének alakulásának vizsgálatához szükséges kitérni az 1946-tól kezdő tíz éves időszakra is. Igyekeztem elsősorban a korszak releváns szereplőinek szemén keresztül láttatva bemutatni a történteket, többek között interjúkon és visszaemlékezéseken keresztül. Bár az alábbi táblázatban látható korszakolás magától értetődő lenne, az időszak gazdasági tendenciáinak figyelembe vételével máshogyan osztottam inkább a vizsgált szakaszt: a második világháború és 1957 közti periódus rövid bevezetője után a konszolidáció időszaka (1957-1968), majd az ÚGM, később az 1973-as olajárrobbanás miatt kényszerpályára kerülő gazdaságpolitika (1968-1978), a hátralévő szakasz pedig az egyre vészesebb sebességgel közeledő végjáték, melyben a fő cél egyre inkább a fizetésképtelenség elhárítása lett (1978-1988). A korszakolás határainak megállapításáról az adott szakaszok bevezetésekor részletesebben is szó lesz.

Jegybankelnök neve Elnökségének időszaka
Szántó Dénes 1956. november-1960
Sulyok Béla 1960-1961
László Andor 1961-1975
Timár Mátyás 1975-1988

 

Kaotikus jellege miatt sok szempontból feldolgozatlan ez az időszak. A jegybank weboldalán történelmükről szóló szekciójukban csupán ennyiben emlékeznek meg róla: „A Magyar Nemzeti Bank közreműködésével valósult meg 1946. augusztus 1-jén a stabilizáció, jelent meg az új fizetőeszköz, a forint. A nagybankok – köztük a jegybank – magyar tulajdonú részvényeinek 1947 végén lezajlott államosítását követően a bankrendszert rövid idő alatt átalakították. A kereskedelmi bankokat és a takarékpénztárakat felszámolták, a bankrendszert egyszintűvé tették. A Magyar Nemzeti Bank 1948 második felétől a jegybanki hatáskörök mellett kereskedelmi banki feladatokat is ellátott. Mint államosított központi bank, irányítása kormányzati fennhatóság alá került[2].” Ezek után már a rendszerváltás utáni események következnek: nem részletezik komolyabb terjedelemben tevékenységüket a Kádár-korszakban.

Tej, vaj, takarék. Fotó: Fortepan / Ferencvárosi helytörténeti gyűjtemény

Legtöbb forrásomban a fontosabb gazdaságpolitikai kérdések taglalásának kapcsán általában említésre sem kerülnek az aktuális jegybankelnökök, de a nemzetközi hitelügyletek miatt közreműködésük nyilvánvaló. Alapfeltevésem tehát az, hogy a jegybanki feladatok voltaképpen kimerültek a már-már permanens likviditási problémák megoldásában, monetáris szempontok helyett pedig voltaképpen a politika szolgálatába állva pénzdiplomáciai munka zajlott az MNB-ben, elsődleges feladatuk pedig a hitelszerzés volt. Timár Mátyást érdemes kivételként megemlíteni, de ennek oka feltehetően az, hogy a Kádár-éra későbbi időszakában töltötte be a funkciót, amikor a hitelszerzés egyre inkább létkérdéssé vált a rendszer számára.

Érdemes külön megjegyezni Fekete János nevét, aki változó pozíciókban ugyan, de nagyjából a teljes Kádár-korszakban fontos szerepet töltött be a jegybank életében. Munkásságának és személyének komplikált, vitatott megítélése miatt az ő szerepével érdemben nem foglalkozik e dolgozat, de fontos kiemelnünk, hogy fontos tisztségviselőként rendkívül informális kapcsolatot tartott fent a nemzetközi gazdasági élet fontosabb szereplőivel, melynek komoly gyakorlati hatása volt a hitelszerzési lehetőségekre.

A függetlenség meg nem létének hiánya?

„A klasszikus szocializmusban a bankrendszer teljes egészében állami tulajdonban van. Látszatra több szervezetből áll […] noha a szakosított bankok névlegesen önállóak, a valóságban a központi bank utasításokkal szabályozza őket: tulajdonképpen annak alárendelt „fiókjai”. […] A klasszikus szocializmus központi bankja […] betölt egy olyan szerepkört is, amely a kapitalista gazdaságban a kereskedelmi bankokra hárul: maga bonyolítja az állami szektor […] teljes rövid lejáratú hitelforgalmát” – fogalmaz Kornai János[3]. Fontos kiemelni, hogy ebben az időszakban a jegybanki függetlenség, mint olyan, egyáltalán nem létezett, ezért e dolgozatban a kor fontosabb politikusainak tevékenységére is legalább akkora figyelmet kell fordítanom majd, mint az intézményi döntéshozókéra. Erről a tényről évtizedtől függően több jegybanki tisztviselő állásfoglalása is igencsak árulkodó.

„Mondjuk úgy, hogy néha kéretlenül bele-belekiabáltunk valamit, de hát (sic!) nem állt mögöttünk olyan erő, amelyik ezt a hangot hatékonnyá tette volna[4]” – az 1961 és 1975 között jegybankelnök László Andor mondta ezt a kormányzati gazdaságpolitika irányításában való részvételéről, pontosabban annak hiányáról. Szerepe elsősorban végrehajtói volt.

Kádár János 1960. május 1-jén a Felvonulási tér (ma Dózsa György út) dísztribünön. Fotó: Fortepan / Szent-Tamási Mihály

Az 1971-es kötvénykibocsátás kapcsán (melyet a konvertibilis fizetési mérleg hiányának finanszírozása kényszerített ki[5]) az MNB-nek a Politikai Bizottság jóváhagyására volt szükség. Árulkodó László Andor ezzel kapcsolatos megfogalmazása: „A kötvény kibocsátásához természetesen (kiemelés tőlem) politikai jóváhagyás kellett […] a Politikai Bizottságtól.[6]

„1975 nyarától […] a Nemzeti Bankban dolgoztam. Ez időtől kezdve a Bank a Pénzügyminisztérium felügyelete alól közvetlenül a kormány elnökének felügyelete alá került. Ezt helyesnek és szükségesnek tartottam a fiskális és monetáris irányítás elkülönítése szempontjából[7]” – írja jegybankelnöki munkásságáról Timár Mátyás. Könyve egyébként 1989 márciusában, pár hónappal a rendszerváltás előtt jelent meg, visszaemlékezéseinek jellege tehát még teljességgel pozitív volt a szocializmus időszakával kapcsolatban.

A nyolcvanas évek válságos időszakaiban is elsősorban végrehajtói szerep hárult az MNB-re: „A bank csak annyit tehetett, hogy óva intette a kormányt a túlzott optimizmustól. […] De amikor az összes határozatok arra kötelezték, az MNB teljesítette a hitelfelvételi tervet[8]” – nyilatkozta utólag Fekete János, akkor MNB-alelnök a Kádár-rendszer utolsó éveinek hitelpolitikájáról.

Mindennek persze teoretikus indokai is vannak a szocialista rendszerben, hiszen ez „csak félig monetarizált gazdaság. Igen széles területén – mindenekelőtt a vállalati szférában – a pénz csak passzív elszámolási eszköz és nem a cselekvések aktív alakítója. […] A központi bank nem a rendszeren kívül álló intézmény, amely szabadon dönthet arról, vajon elfogad-e friedmanista recepteket vagy sem, hanem a rendszer endogén eleme, amelynek szükségképpen ki kell elégítenie a pénzkeresletet.[9]” Az MNB tevékenysége tehát elválaszthatatlan része a Kádár-korszak gazdaságának.

Történelmi előzmények – 1946-1957

Kádár gazdaságpolitikájának fő motívuma az életszínvonal emelése volt, melyet azonban képtelenség volt a hazai gazdaság erőforrásaiból finanszírozni – voltaképpen ez vezetett a magyar államadósság elképesztő növekedéséhez. Erre azonban a politikai racionalitás kényszerítette, hiszen a rendszert a lakosság jólétének folyamatos növelésével lehetett csupán elfogadtatni – ezt szokás „kádári alkuként” jellemezni.

A szocializmus időszakát azonban nem érthetjük meg a második világháború elvesztése és 1956 vége közti nagyjából tíz év történéseinek rövid vizsgálata nélkül. A konfliktus és következményei ugyanis „valóban szörnyű pusztítást okoztak, a körülmények tehát a nagyobb tervszerűségnek, a nagyobb állami beavatkozásnak ágyaztak meg. A […] háború előtti népesség 6,2 százaléka meghalt […] a mezőgazdasági vagyon ötöde, az állatállomány 50-80 százaléka elpusztult […] az ipari termelés a felére esett vissza. […] A teljes háborús kárt 22 milliárd pengőre, azaz 4,3 milliárd dollárra, az 1938-as nemzeti össztermék kétszeresére becsülték.[10]” Bár a változások elsődleges forrásai természetesen külső tényezők voltak, látható tehát, hogy nem csak a bel- és külpolitikai szituáció, pontosabban a szocialista blokk felé sodródásunk segítette elő a központosított-tervgazdasági rendszer kiépülését ezekben az években, hanem a gazdasági nehézségek is.

Üllői út – József körút kereszteződése 1956 végén. Forrás: Fortepan

Az államosítási törekvésekben komoly szerepe volt a nemzeti banknak, hitelpolitikájával ugyanis képes volt térdre kényszeríteni a kereskedelmi bankokat és a „tőkés” vállalati szférát. A forint 1946-os bevezetése utáni szituáció nagyban kedvezett ezeknek a törekvéseknek: „…a pénz a nagybankok kikapcsolásával áramlott a gazdaság csatornáiba. Nemcsak deflációs pénzpolitikát folytattak, de a tőkésvállalatok, és ami a legfontosabb, a nagybankok még a defláció méreteinél is fokozottabb mértékben szenvedtek a pénzhiánytól. […] A növekvő bankjegymennyiség forgalomba hozatalában egyre nagyobb szerephez jutottak a hitelműveletek.[11]” Ezen hitelműveletek jelentősége már csak azért is nagy volt, mivel az MNB hitelei tették ki a teljes keret nagy részét. Ez a korlátozott hitellehetőségek miatt az jelentette, hogy „az égető hiteligényeket csak úgy lehetett valamelyest kielégíteni, ha ugyanazon összegeket visszafizetésük után többször is folyósítani tudták.[12]

Mindennek egyenes következménye lett a nagybankok illetve az ipar állami függősége, a fent részletezett hiány miatt ugyanis a gazdaság ezen szereplői gyakran képtelenek voltak visszafizetni adósságaikat, spirálba kerülve[13]. A pénzintézetek államosítása végül 1948-ban következett be. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy az egyes feladatokat már szinte a kezdetektől nem az MNB-ben futott a Magyar Külkereskedelmi Bank például már 1950-ben működött.)

„Maroknyi ember ismeri csak a nyugati közgazdaságtant; ezek az emberek a szellemi élet perifériáján helyezkednek el, és nincs befolyásuk a szellemi életre. Mindenki, aki a gazdasági életben, valamint a közgazdasági felsőoktatásban tevékenykedik, magától értetődően. belső ellenállás nélkül fogadja el a hivatalos ideológiát” – mondta az akkori szituációról Kornai[14]. Más kérdés, hogy a helyzet megítélése nem teljesen egységes: „az átmentés és a szellemi értékek megőrzése szempontjából fontos szerepe volt a Magyar Nemzeti Bank szakembereinek” – írják mások[15].

A Magyar Nemzeti Bank épülete 2009-ben.

Az ideológiai behatás komolysága mindenesetre vitathatatlan, többek között Timár Mátyás későbbi MNB-elnök visszaemlékezéséből is, melyben az ÚGM előkészítésének körülményeiről így fogalmaz: „Utólag visszagondolva [az 1968-as] reformra, most is úgy tartom, hogy helyes irányban indultunk el. Ezekben az években ismét elővettem Leninnek azokat az írásait, melyeket a 20-as évek elején írt a piacról [...] Bár ezek más történelmi viszonyok között íródtak, fellelhetők bennük azok a gondolatok a szocialista gazdálkodás jövőjéről, melyek minket is foglalkoztattak az új irányítási rendszer kidolgozása során.[16]” Indokolt a feltételezés, hogy ez a tendencia már a korábbi évtizedekben is megfigyelhető volt.

Ugyanez igaz a külkereskedelmi mérleggel kapcsolatos problémákra is, melynek egyre súlyosbodó mivolta végigkíséri majd a Kádár-rendszer gazdaságpolitikáját: a külkereskedelmi mérleg már 1949-től kezdve általánosan passzív volt 1954-ig, mely időszakban majdnem tízszeresére emelkedett a devizaadósság[17]. Mint látható, ezt a problémát az 1949-es KGST-csatlakozás sem orvosolta. Nem véletlen, hogy nem sokkal az államosítás után létrehozták a Magyar Külkereskedelmi Bankot[18].

Természetesen ennek is adott az elméleti háttere: „A külvilággal való mindennemű pénzügyi kapcsolat szigorúan központosítva van a központi bank, illetve annak „fiókja”, a külkereskedelmi bank kezében. A pénz nem konvertibilis.[19]

A politikai-gazdasági konszolidáció időszaka – 1957-1968

„Az államszocializmus […] koncentrált hatalmi szerkezetet és döntési mechanizmust követel meg, s önmagát a gyors gazdasági fejlődéssel és társadalmi átalakulással legitimálja.[20]” Nem véletlenül voltak a levert forradalom után rendkívül jelentősek a legitimációs kérdések Kádár János számára, mely különös kettősséghez vezetett gazdaságpolitikájában – forrása ugyanis a mindenkori életszínvonal volt.

1956 második felében komolyan fennállt a fizetésképtelenség veszélye. Érdekes azonban, hogy ezzel párhuzamosan a következő évben tíz százalékos fogyasztási szint-emelkedést, valamint 7(!) százalékos gazdasági növekedést prognosztizáltak a gazdasági vezetők. Miközben ezek a tervek évi 100-300 millió dolláros külföldi hitelekkel számoltak, az MNB tízmillió dollár értékű aranytartalék értékesítésére, valamint a baráti szocialista országoktól szerzett szabad felhasználású illetve áruhitelek felvételére kényszerült. (Tény, kedvező konstrukciók társultak hozzájuk, tehát a „kamat” nem elhanyagolható része politikai hála volt.[21])

Az ennek köszönhetően rendelkezésre álló javakat azonban nem a fenntartható növekedés, hanem az életszínvonal-emelés érdekében használták fel. „Az életszínvonal-politika ellentmondásaként, gyengeségeként fokozódó relatív elmaradás a lakosság infrastrukturális ellátottságában a kormányzat előtt nyilvánvaló gondként, a különböző gazdasági, politikai és társadalmi célok ütközése következtében fennálló áthidalhatatlan szakadékként jelentkezett. Ebben a helyzetben olyan megoldásra törekedett, amely egyszerre teszi lehetővé a viszonylag gyors iparosítás folytatását és a lakosság árufogyasztásának állandó emelkedését, ugyanakkor módot kínál az infrastrukturális lemaradás valamelyes ellensúlyozására is. Ez utóbbira az adott keretek között nem találva lehetőséget, azt a megoldást választották, hogy a számos infrastrukturális terület közül kiemelték a legégetőbbnek tűnő gondot, és a szűkebb területre nagyobb erőkoncentrációval keresték a felzárkóztatás útját” – fogalmaz az ÚGM előkészítésében is résztvevő történész-egyetemi tanár[22].

Vitathatatlan, hogy az életszínvonal emelése sikerrel járt, olyannyira, hogy még a nemzetközi sajtó is pozitívan nyilatkozott Kádár eredményeiről ebben az időszakban, egy cinizmussal, apátiával és korrupcióval küzdő vezetőként ábrázolva őt[23]. Ezekből a prioritásokból azonban nyilvánvaló rendszerszintű hátrányok adódtak, és az ebből következő strukturális hiányosságokat egyértelműen fogalmazza meg Földes:

„A politikai és gazdaságpolitikai vezetés figyelmének homlokterében az életszínvonal emelése, a gyorsan növekvő társadalmi szükségletek kielégítése állt, s ehhez rendeltek hozzá egy még tartható nemzetijövedelem-növekedést. Olyan fejlődési ütemet igényeltek, amelyet az adott gazdasági szerkezet teljesíteni tud úgy, hogy közben megtermeli saját korszerűsítésének anyagi alapjait is. Közben, ha a belső egyensúly valahol megbomlott, akkor az ország vezetése szovjet segítséggel, a hitelek átütemezésével vagy rövid lejáratú hitelek felvételével, a konvertibilis mérleg romlásának eltűrésével orvosolta a helyzetet. Megfelelő valutatartalékok nélkül és elégséges nagyságú láthatatlan bevételek hiányában előbb-utóbb természetesen az import mesterséges visszafogásához vagy az export mesterséges növeléséhez kellett folyamodni. Majd (sic!) az így létrejött külkereskedelmi aktívum segítségével visszaterelték az adósságot a kezelhető szintre. Mindkét megoldás korlátozott érvényű volt, mert a nyitott szerkezetű, nem autark gazdaságban az import-visszafogás maga szülte a többletbehozatali igényt, a folyó termeléshez és a beruházáshoz szükséges javakban egyaránt. A gazdaságtalan export erőltetése pedig kétszeresen is konzerválta a struktúrát.[24]

A Budapesti Kőolajipari Gépgyár telepe 1960-ban. Forrás: Fortepan / Uvaterv

Az iparosítás folytatása ellenére tehát ugyanígy visszatérő strukturális problémának számít az is, hogy az életszínvonal emelése miatti importot nem lehetett exporttal ellentételezni, a külkereskedelmi mérleg tehát továbbra is hiányt mutat[25]. Sőt, „1962-től olyan feszültségek jelentkeznek a tőkés fizetési mérlegben, amelyek irreálissá teszik az egész korábban kidolgozott középtávú gazdaságpolitikát. Az Országos Tervhivatal vezetői előbb el akarták fogadtatni a tervet, és utána szovjet segítségből kívánták a hiányt eltüntetni.[26]” Bár ezt a tervet ebben a formában nem fogadták el, érdemes megjegyezni, hogy a (gazdaság)politikai vezetésnek már ekkor is megvolt a hajlama az adatok kozmetikálására: a valódi gazdasági adatok eltorzítása már ebben az időszakban megkezdődött, „az eredendő bűnt már az 1960-as […] években elkövették, akkor volt a legnagyobb eltérés a valóság és az adatok között” – fogalmazott egy névtelenséget kérő forrás[27]. Esszémben az 1946-tól 1988-ig terjedő időszakot vizsgálom, különös tekintettel a Kádár-korszakra. Bár a fenti táblázatban látható korszakolás magától értetődő lenne, az időszak gazdasági tendenciáinak figyelembe vételével máshogyan osztottam inkább a vizsgált szakaszt: a második világháború és 1957 közti periódus rövid bevezetője után a konszolidáció időszaka (1957-1968), majd az ÚGM, később az 1973-as olajárrobbanás miatt kényszerpályára kerülő gazdaságpolitika (1968-1978), a hátralévő szakasz pedig az egyre vészesebb sebességgel közeledő végjáték, melyben a fő cél egyre inkább a fizetésképtelenség elhárítása lett (1978-1988). A korszakolás határainak megállapításáról az adott szakaszok bevezetésekor részletesebben is szó lesz.

Ez sem kizárólag az MNB működésében nyilvánult meg: „áttekintve az 1956 utáni másfél évtized fizetésimérleg-problémáival kapcsolatos politikai döntéseket, megállapítható, hogy a felső párt- és állami vezetés az alapvető tényekkel tisztában volt.[28]

Félreértés ne essék, a probléma forrása nem a KGST-tagokkal volt kapcsolatos: 1957 és 1962 között az ő viszonylatukban pozitív a kereskedelmi és fizetési eredmény – a probléma nyugati irányban jelentkezett, egyre fokozódó mértékben: „1965 nyarán Magyarország már 7 milliárd devizaforinttal tartozott a tőkés országoknak, s ez 15%-kal felülmúlta az ugyanazon évi teljes konvertibilis export összegét. Ez annyit jelentett, hogy a második ötéves tervben a tőkés relációjú adósság több mint háromszorosára gyarapodott az 1960. végi 2,2 milliárd devizaforinthoz képest. Közben a kivitel egyik viszonylatban sem érte el az 1960. évi érték kétszeresét. […] Az állandó prolongáció a kamatterheket évi 350 millió devizaforintra növelte.[29]

A helyzet menedzselésében azonban az MNB tevékenysége nagyban elősegítette a politika fenntarthatóságát. A rövidtávú hitelek problémája mellett egyre kiterjedőbb kapcsolatokra tettek szert a nyugati bankvilágban, valamint az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával is helyreállították a kapcsolatokat a rendezetlen kártalanítási kérdések ügyében[30].

A valódi probléma és az ehhez szükséges megoldások teljes félreértéséről tesz tanúbizonyságot az, hogy „…az MSZMP gazdaságpolitikájára befolyást gyakorló szakemberek, az ágazati és funkcionális irányító szervek vezető, mértékadó tisztségviselői közül sokan a külgazdasági kapcsolatok, a gazdasági tartalékok dinamizálásával, a világpiaci kapcsolatok szélesítésével akartak válaszolni a fizetési nehézségekre.[31]

Kelemen Luci

A dolgozat második felét, mely az 1968-89-es időszakkal foglalkozik, később közöljük. Az irodalomjegyzék a teljes munkára, a hivatkozásjegyzék csak a most közölt részre vonatkozik.

Irodalomjegyzék

Ágh Attila: A századvég gyermekei. Budapest, 1990.

Berend T. Iván: A szocialista gazdaság fejlődése Magyarországon 1945-1968. Budapest, 1974.

Berend T. Iván: Gazdasági útkeresés 1965-65. Budapest, 1983.

Bozzai Rita et al.: Hitelválság. Budapest, 1990.

Binder, David: 10,000,000 Hungarians Can’t Be Wrong. nytimes.com (Utolsó letöltés: 2015.05.04.)

Földes György: Az eladósodás politikatörténete. Budapest, 1995.
Ismeretlen szerző: A Magyar Nemzeti Bank története. mnb.hu (Utolsó letöltés: 2015.05.04.)

Kornai János: A hiány. Budapest, Kalligram Kiadó, 2011.

Kornai János: A szocialista rendszer. Budapest, 1993.

Mong Attila: Kádár hitele – A magyar államadósság története 1956-1990. Budapest, 2012.

Müller János–Kovács Tamás–Kovács Levente: A Magyar Bankszövetség története. Budapest, 2014.

Pete Péter: Mókuskerék. Budapesti Könyvszemle, 8. évf. (1996) 2. sz.

Timár Mátyás: Szürke pénzügyek. Budapest, 1989.

Zsiday Viktor: Kádár hitele. zsiday.hu (Utolsó letöltés: 2015.05.04.)

Hivatkozásjegyzék

[1] Földes György: Az eladósodás politikatörténete. Budapest, 1995. 21.

[2] Ismeretlen szerző: A Magyar Nemzeti Bank története. mnb.hu (Utolsó letöltés: 2015.05.04.)

[3] Kornai János: A szocialista rendszer. Budapest, 1993. 160-161.

[5] Földes: Az eladósodás politikatörténete, 64.

[6] Bozzai: Hitelválság, 17.

[8] Mong Attila: Kádár hitele – A magyar államadósság története 1956-1990. Budapest, 2012. 257.

[10] Mong: Kádár hitele, 26.

[13] l.m.. 47.

[14] Mong: Kádár hitele, 22.

[16] Timár: Szürke pénzügyek, 106.

[17] Mong: Kádár hitele, 33.

[18] Müller—Kovács—Kovács: A Magyar Bankszövetség története, 41.

[19] Kornai: A szocialista rendszer, 162.

[21] Mong: Kádár hitele, 56-57.

[22] Berend T. Iván: Gazdasági útkeresés 1956-65. Budapest, 1983. 228-229.

[23] David Binder: 10,000,000 Hungarians Can’t Be Wrong. nytimes.com (Utolsó letöltés: 2015.05.04.)

[24] Földes: Az eladósodás politikatörténete, 73-74.

[25] l.m. 26.

[26] Földes: Az eladósodás politikatörténete, 27.

[27] Mong: Kádár hitele, 196.

[28] Földes: Az eladósodás politikatörténete, 72-73.

[29] l.m. 39-40.

[30] Földes: Az eladósodás politikatörténete, 45-46.

[31] l.m. 58.

A bejegyzés trackback címe:

https://lumens.blog.hu/api/trackback/id/tr947794864

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.