Magyari Péter már évtizedek óta része a hazai újságíró szakmának, jelenleg a 444-nél dolgozik. A sajtópiac hazai helyzetéről, a válság okozta nehézségekre adott válaszokról és a menekültkérdés itthoni feldolgozásáról kérdeztük.

„2014 nyarára kiderült, hogy a sajtóhelyzet ugyan nem rózsás, de nem is romlott drámaian” – írta Szily László a Cink befejeződéséről szóló bejegyzésében. Mit gondol ma visszatekintve az új médiatörvénnyel kapcsolatos aggodalmakról?

A médiatörvény legaggasztóbb kitételeit elég gyorsan kihúzták az EU nyomására. Sokkal inkább gazdasági okokból van bajban a sajtó. Teljesen természetesen nem lehetetlenült el, de folyamatos veszélyben van – nem csak itthon, hanem általában is: a 2008-as válság, illetve az online reklámvilág rendszerének megváltozása óta jól látszik, hogy komoly finanszírozási nehézségekkel küszködik. Magyarországon ez persze halmozottan igaz – és ennek is köszönhető az, hogy a tulajdonosi oldalon egyre több politikához köthető figura jelenik meg, a gyenge piac miatt pedig emellett a nagyobb hirdetők befolyása is megnőtt.

Milyen megoldási kísérletek jelentek meg itthon minderre a nemzetközi példákból?

Nagyon sokféle válasz született: léteznek például nonprofit alapú, közösségi finanszírozásra vagy alapítványi támogatásra alapozó szerkesztőségek, itthon erre a Direkt36 jó példa. A piac szegmentálódása miatt kisebb létszámú, könnyebben fenntartható szerkesztőségek is megjelentek, erre talán magunkat tudnám kézenfekvő példaként mondani.

Lehetséges irányváltás az is, hogy másfajta hangvétellel törjünk be a piacra, a Vice.com például ennek köszönheti a sikerét. Máshol, például a New York Times-nál az online felület fizetőssé tételével próbálkoznak. Azt hiszem, egyelőre nemzetközi szinten is tart még az útkeresés.

Fotó: Botka Fanni / lumens.hu

Van olyan modell, amelyről azt gondolja, hogy nem adaptálhatóak a hazai közegben?

Véleményem szerint fizetős hírtartalmat magyar nyelven eladni nem lehet – egyrészt a piac kis mérete miatt, másrészt azért, mert nagyon gyorsan körbemegy az információ. Az ezen túlmutató, komoly befektetett munkát igénylő anyagok pedig valószínűleg túl drágák ahhoz, hogy ilyen úton finanszírozható legyenek.

„Van még hely” a magyar médiapiacon, ami a szerkesztőségeket illeti?

Ezt nehezen hiszem, de mindemellett folyamatosan alakulnak új lapok – most elsősorban kormányközelinek mondott irányból, tehát ez nem feltétlen piaci folyamat. Az Origo is eladó azonban, több vevőjelölttel is, tehát érdeklődés mindenképpen van a belépésre.

A kisebb szerkesztőségekre visszatérve: mennyiben más egy ilyen közegben dolgozni?

Mindenképpen kiélezettebb: sokkal nagyobb az egyének felelőssége a szerkesztőség felé. Jobban megérezni egy újságíró kiesését, így sokkal felfokozottabb tempóval és nagyobb felelősséggel jár a munka. Szerintem ez egyrészt felpörget minket – fontos, hogy mit adunk le egy adott napon, nem csak egy nagyobb gépezet névtelen fogaskerekei vagyunk –, másrészt viszont fárasztóbbá teszi a napi munkát, könnyebb így hibázni is.

Szintén fontos, hogy a nagyobb szerkesztőségekben több az adott részterülettel foglalkozó, specializáltabb szakember. Egy kisebb szerkesztőségben azonban erre nincs mód, és mindig akadnak olyan helyzetek, hogy valaki hirtelen belecsöppen egy olyan témába, amivel korábban egyáltalán nem foglalkozott – ez nagyfokú rugalmasságot és komoly általános műveltséget igényel részünkről.

Szintén ajánljuk:

Nem csak a pénzügyek, hanem az újságírói történetmesélés szempontjából is megfigyelhettünk változásokat a közelmúltban: sokadvirágzását éli például a longform journalism. Mit gondol, milyen mértékben tudnak ezek a trendek itthon is kiteljesedni?

Az embereket érdeklik a hosszabb és jól megírt történetek – olvasói oldalról tehát mindenképpen van ezeknek az anyagoknak létjogosultsága, a kérdés azonban az, hogyan lehet ezt olyan formában eladni, hogy megérje ilyenekkel foglalkozni. Továbbra is vannak itthon erre törekvő újságírók és az ezt támogató szerkesztőségek, léteznek nagy munkabefektetéssel megírt sztorik.

Szerintem az ilyen anyagok legnagyobb gátja az az általános állapot, hogy az emberek nem mernek kibeszélni dolgokat, nem nyilatkoznak névvel – és sajnos ez a hivatalos csatornákra is igaz: egyre nehezebb kérdéseket feltenni és értelmes választ is találni összezár a politikai és az üzleti élet, egyre nehezebbé válik bármit is megtudni, amióta ezt a munkát csinálom.

Az újságírók számára az is elkedvetleníthető lehet, hogy egy komoly utánajárással elkészített történetnek nincs érdemi következménye – sokkal nehezebb most már hatást kiváltani mondjuk egy korrupciós történettel, mint, teszem azt, a kilencvenes években. Ezért van az, hogy sok gyanús ügynek már nem is feltétlenül ugranak neki a kollégák, vagy mi sem.

Mit gondol arról, ahogy a hazai sajtó kezelte és feldolgozta a menekülthelyzetet?

Ez egy nehéz kérdés. Azt gondolom, hogy a pillanatnyi helyzet közvetítésével kapcsolatban viszonylag jól teljesítettünk – nem véletlenül választották szinte mindenhol a percről percre-formátumot az online sajtóban. Ennél nehezebb azonban a a magyarázatok és összefüggések leírása: azt gondolom, ebben összességében kevésbé voltunk sikeresek, bár itt is születtek figyelemre méltó kísérletek.

A legnehezebb azonban annak megítélése – és ez komoly dilemmákat okoz –, hogy miképpen tálaljuk azokat a nagyon drámai jeleneteket, amelyekkel találkoztunk akár Röszkénél, Bicskénél, vagy bárhol máshol az országban. Mennyi lehetett ebből a dramatizáció és mekkora volt az egyes problémák valódi súlya? Amikor a röszkei kerítésnél lezajlott az egész világsajtót bejáró vízágyúzós-zavargós jelenet, valójában tényleg egy, az ország létét és biztonságát veszélyeztető dologról volt szó, vagy csupán néhány tucat ember kétségbeesett próbálkozásáról?

Tartalomszolgáltatói oldalról nézve mindig látogatókat és hatalmas hisztit akarunk, de lehet, pont egy ilyen drámai helyzetben, a megannyi szomorú személyes történet gyűrűjében árnyalnunk kellett volna a képet, és ez mindenképpen felveti a mi felelősségünket is a menekültkérdéssel kapcsolatban kialakult álláspontról. Könnyű volt felvenni azt a – kormányunk által egyébként szerintem tudatosan gerjesztett – hisztérikus attitűdöt, mely a történteket a valóságnál sokkal veszélyesebbnek és durvábbnak mutatja. A történet szomorú részleteit maximum csak részben sikerült megragadnunk – érzékenység és arányosság, súlyozás terén nem feltétlenül teljesítettünk jól,

Mondhatjuk azt, hogy ez valahol szükségszerű amiatt, hogy egy relatíve hosszú időszakon keresztül folyamatosan krízishelyzetként kommunikálta a történteket a sajtó?

Persze.

Megjelent ez olvasói oldalon is? Csökkent a téma iránti érdeklődés a válság kitörése óta?

Nem, az olvasói érdeklődés egyelőre töretlennek látszik, bár most nincsenek drámai jelenetek – holott egyébként pontosan ugyanaz történik, mint a korábbiakban. Így nekünk is nehezebb megfogni mindezt. A horvát határzár kapcsán lehet, ismét több ilyen látványos eseményre kerül majd sor.

Kelemen Luci